Három plusz egy

Szeptember 18-án 3 + 1 eseményre vagyunk hivatalosak. Mindegyikre szeretnénk eljutni, mindenki, aki ünnepel fontos nekünk. Még nem tudom, hogy miként tudunk majd megoszlani az események között, de már most kitaláltam az ajándékok egy részét (és keresek csíkszeredai segítséget az ideszállításhoz :) - reklám vége), s aztán a neves napon valahogy csak eljutunk velünk minden címzetthez. Ha pedig nem akkor, valamikor majd később és megnézzük közösen az albumot.

Katafolt (ő az egyik segítségem a meglepetések szerzésében, de pssszt, ez titok!) szerint ebből filmet kellene forgatni.

Film valószínűleg nem készül (rólunk), pedig a címe lehetne pl. A boldogság csűstől jön vagy Három esküvő és egy keresztelő.

Az orvosok is

meghalnak.

Máig ritkán gondoltam erre. De amikor nem nyitott ajtót a megbeszélt időpontban és magyarázatot is kaptam a rejtélyre ledöbbentett a cáfolhatatlan tény.

Az orvosok is meghalnak. Még akkor, ha csütörtökön még emlékeznek a múltheti programálásra. Még akkor is, ha azt mondják, hogy "szeretettel várnak".

De nem várt meg.

Katimama

Múlt hétvégén bekukkintottunk Katimamához is. Nagymamámat mindenki így ismeri: Katimama. 89 évet töltött áprilisban, s még most is az általa ültetett és gondozott paradicsomból eszünk.

Hihetetlen életkedve és akarata van, pedig élete során nem sokszor tapasztalt bátorító eseményeket. Háborús években született, háborúban szült gyermekeket, kibírt egy enyhénszólvanemkedves férjet, "kollektívában" gürcölt, varrt s mindig előkerített a gépfiókból az unokáinak egy-két garast, a szekrényből pedig valamilyen édességet. Eltemetett már két gyermekét, de még tud mosolyogni és örülni az unokáinak, a hétvégi telefonhívásnak és a vasárnap esti kapus-beszélgetéseknek. Derék asszony, a szó minden értelmében. Évről-évre azonban a válla egyre keskenyebbé válik s a hátát masszírozva egyre jobban érzem a csigolyákat. Elfogy lassan közülünk a hosszúéletű Katimama. Betelve élettel.

Nekünk már 8

Ma 8 éve annak, hogy Isten és a velünk ünneplő nászsereg előtt igent mondtunk közös életünkre. Ma is beleborzongok egy-egy esküvőn a házassági fogadalom mélységes jelentőségébe, az önként kimondott, felvállalt távlatokra, a kapcsolatunkra mondott - áldást vagy átkot rejtő - szavakra.

Nem találom most azt a fogadalmat, amit mi mondtunk el annak idején, de a lényege ugyanaz volt, mint az alábbi, klasszikus szövegnek. Sorról-sorra, betűről-betűre ízlelem, érlelem a szavakat.

Én, Bernáth Krisztina esküszöm az élő Istenre,
aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten,
hogy Bernáth Bálintot, akinek most Isten színe előtt a kezét fogom szeretem.
Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint, feleségül.
Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrők, vele szenvedek, és őt sem egészségében sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek.
Isten engem úgy segítsen.
Ámen.

Nem dicsekedhetem azzal, hogy a nyolc év alatt mindenben tökéletesen így jártam el. Sajnos nem.

De ma szeretném, ha újra felcsillanhatna - egymást látva - a szemünk, szeretném, ha le tudnánk porolni a kapcsolatunkat, szeretném, ha az emlékezés, a feltárás és a megbocsátás napja lehetne, a háláé, az új távlatoké, az új célok napja - egy folytatás kezdete. Szeretném - amennyiben rajtam áll - előkészíteni a terepet Isten áldásai számára.

Mózessel együtt imádkozom:

Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vígadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, a melyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!
90. Zsoltár

És Ákossal dúdolom az emlékezés és a remény dalát:

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég
A Tűz.

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég.

Emlékezem

a mögöttem lévő szép napokra.
Megkínállak egy csésze finom teával, gyertek velem.

Születésnapomra

Fel-felvillan bennem, hogy talán kellene írnom valami számadásfélét születésnapom alkalmából.
Ha nem is ide, valahová le kellene írnom az elmúlt év tanulságait. Vagy ha nem is írnom, legalább beszélgetni jó volna mindezekről.

Ha nincs is különösebb akadálya - a számadás most mégis elmarad.

Figyelem magam - akár egy másikat - s így.

És Ákossal együtt éneklem:

Nem értem,
Azt hiszem, tévedtem,
Rossz helyre érkeztem,
Mert itt vagyok!

Szárnyatlan angyal egy városban,
Tudja, hogy máshol van,
És kiszolgáltatott.

A kutató fények áldozatra lesnek,
Várják a sötétet, engem keresnek.

Nem értem, kegyetlen véletlen,
Egy idegen testében, ébredtem fel.
Figyelem magamat, akár egy másikat,
Jót mond, vagy igazat,
És mit énekel?

Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.

Termékeny bánat, a szél üdvözli a fákat,
Kiterjesztett szárnyak hiánya fáj!

Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.

És aztán meg ezt:

Látod, nincs mit mondanom,
A napot, az órát sem tudom,
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.

Most nem ontom bátran, okosan a szót,
A falon át hallom csak a rádiót
Ha erre jársz, engem itt találsz.

Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.

És az a rádió úgy zokog,
Mintha szerelmet vallana
Most nekem szól a legbutább dala.

Mert ugyanúgy hívlak most is,
Szánalmas hogy mindent elhiszek,
Hogy mennyire örülnék Neked.

Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.

Tudom, hogy vár még rám,
A Holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyalnyelven.

Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.

A magas ég…

Hazaérkeztem

újra.

Bukarest most szürke volt és morcos. Pedig szép napsütés fogadott.
Az állomáson a jegyárus néninek nem volt jókedve, elkergetett a kérdésemmel. A buszra várakozók már kedvesebbek voltak - mintha az ő dolguk lett volna tájékoztatni a turistát - szívesen segítettek.
Az irányítgatások azonban nem voltak a legpontosabbak. Jól körbekerülgettem néhány busszal a várost mire sikerült megérkeznem - végül taxival.

A fogadtatás kedves volt. A tanfolyam érdekes, de kell 2 hónap, amikor csak ezzel foglalkozom ahhoz, hogy megértsem mit is tanítottak.
Ismerősökkel, ismeretekkel és könyvekkel lettem gazdagabb.


A törzskávézó lerobbant, míg nem voltam ott. A fotel lesüppedt, a székek lába és a hely varázsa megkopott. Sem az ebéd, sem a desszert, sem a kapuccsinó nem volt finom. Éreztem, ahogy kis kockákként fennakadnak a torkomon a falatok és csak muszájból araszolgatnak csak lefelé. Feladtam. Úgy döntöttem, hogy inkább nem vagyok éhes.

A rögtönzött akció végül jól sikerült. Lencsés hazatérésem volt. Készülhetnek a sztárfotók.
Az emag a nyerő! Az f64-ben nem volt raktáron - pedig ők lettek volna legközelebb, a digilandnél nem voltak hajlandóak megvárni zárás után 5 perccel.

Az állomás hideg volt és nyűgös. Negyven percet késett a vonatom. Ötven percet beszélgettem telefonon salátaevés közben - B. - nem voltam farkaséhes, de a hagyomány kedvéért és rád gondolva betértem :) - aztán tíz percet várakozás közben s aztán még kétszer ötöt.
Végül befészkeltem magam a fülke emeletére s reggelig megosztoztam a 3 útitárssal a 4 négyzetméteren.

Esti mese-társ is akadt, ugyanis egy volt diákom épp abba a fülkébe és épp az emeletre kapott jegyet, így jó hosszút beszélgettünk míg szempillánkra szállt az álom, majd reggel újra.
Néhány órába belefér egy élet és amire egyetemen ritkán kerül sor - vonatozás alatt olyan jót lehet beszélgetni!
Talán minden diákommal kéne utazzak egyet Bukarestig. Talán másképp tanítanám őket. Talán én is más volnék. Talán ők is.

Két óra késéssel érkeztünk meg.
Hazafelé jobban aludtam.
És aztán itthon mégjobbakat!

Bekk tu hom. Velkammbekk.

És képzeljétek,

nekem olyan kollegáim vannak, akik kifigyelték, hogy mi tetszik nekem és olyan, de olyan kellemesen megleptek ma, hogy, hogy, hogy majd elsírtam magam, ennyi éves létemre is.

Miss Pettigrew Lives for a Day & Mon meilleur ami

Két film, amit mostanában láttam és élveztem.

A második egy ledöbbenést mutat be: Francois éli az életét és közben észre sem veszi, hogy nincsenek igazi barátai - addig, míg üzlettársa feladatot nem ad neki, mégpedig azt, hogy tíz nap alatt bizonyítsa be, hogy van legalább 1 igazi barátja.

"It takes a lifetime to learn the meaning of friendship" - szól a bölcsesség, de úgy tűnik, az életben megadatik néha, hogy gyorsabban is tanuljunk.

Az első igazán jól esett a lelkemnek most. A párbeszédek, a szereplők, a történet, az értékek, amiket közvetít: cakkompakk az egész. Humoros, itt-ott tragédiába fulladó kerek történet Miss Pettigrew 1 napjáról - naná, hogy heppienddel.

Fejedelmi lakoma

Ups and downs

Ha nagyon elkeseredem időnként, történik valami, amitől elfelejtem a fájdalmat. Ha már egészen biztos vagyok abban, hogy nem lehet tovább bírni, lenyúl egy kéz és felemel. Vagy bekötözi a sebeim. Vagy megszárítja a szárnyaim. Vagy mond valami kedveset.

Valaki. Valami. Valahogy.

Időnként megmagyarázhatatlan csend és nyugalom van bennem olyannyira, hogy a viharokat is elnyeli. Máskor előtörnek a viharok tornádószerűen.

Vannak jóhírnapok és rosszhír napok. Ma jóhír nap volt. Csupa jó hírek. Tsupa-tsupa.

Ilyen az Élet?

Nem feneketlen a gödör. És a fény fentről jön.

A hazaérkezésről

Néha kell a távolság, hogy érezzem a közelséget.
Kell az idegen, hogy az otthon értelmet nyerjen.
Kell az új, hogy örülni tudjak újra a megszokottnak.
Kell a fény, hogy értékessé váljék a homály.
Kell a zaj, hogy éhezzem a csendet.

És milyen jó, hogy hazavárnak! Hogy renddel-csenddel-virággal van tele az otthon, amikor hazaérek.

Hogy elengednek és hazavárnak.

Ezt is köszönöm.

A vezetésről

Axióma: Nagyon szeretek vezetni.

Most, hogy felgyűlt kb. tízezer kilométerem már nem érzem fojtogatóan kényszerítőnek a vezetés-vágyat, ha autót látok. Frissenszerzett jogosítványommal majd elsírtam magam, ha nem ajánlották fel, hogy vezessek, ha útrakeltünk. Képes voltam végigmorogni az utat, ha nem vették észre, hogy ÉN, ééééééééééééééééén, én kéne vezessek, ha már van jogsim!

Most már eszköz az autó és hobby.
Élvezem a szabadságot, amit száguldás közben érzek. A mobilitást. A távolságok eltörpülését.

Egészen söförösnek éreztem magam most, az úton.
Tudok tankolni. Matricát venni és felragasztani.
Benzikútnál kávéztam és szendvicseztem.
Szélvédőt mostam és lámpákat.

Viszonylag jól parkolok. Kivéve, mikor nem. Mert néha előbújik belőlem a szőkenő, persze. De elég gyakran festem magam :D.

Ha fáradt vagyok is, felüdít, lelkesít, lendít a vezetés. Élvezem, hogy szabályozhatom az elindulást és megállást. A sebességet. Az irányt. I'm the Queen of the Road.

Csak a stresszelést nem bírom. Azt a fajtát, ha valaki kommentál és bosszant, miközben vezetek. Olyankor belehajtok a szembejövő sávon parkoló autóba és az összes gödörbe és túrázom a motort. Tokaj óta már tudom ezt is magamról és inkább megállok. Lecsendesedni. Vagy kipakolni a stresszort. :D

Megesett, hogy 160-assal gurultam a magyar autópályán, pedig elég rozoga volt szegény Toyota Corolla, amit kölcsönkaptam a Nagy Útra. Remélem nem érkezik gratuláció érte :D.

A Szuzuval jópárszor megelőztem egy Nissan Terranot hazafelé jövet. Lendületből. Meg A6-ost is.

Néha zenét hallgatok vezetés közben. Ákost leggyakrabban, mert nincs szívem kicserélni a lejátszóból. Néha rádiót. Eszmecseréket.

Szeretem, ha elalszanak az útitársak. A legjobb visszajelzés arra nézve, hogy biztonságban érzik magukat. Azt is szeretem, ha mesélnek nekem közben. Egyik kollegám egész könyveket mesélt egy-egy utazás alatt!

Tanulgatom az autós cseleket, titkokat. Sokat segít egy-egy tapasztalt mester.

De mindezek fölött most, hogy épségben oda- és hazaértem az oltalomért vagyok hálás. De nagyon! Köszönöm.

A telefonom

befuccsolt, kipurcant, felmondta a szolgálatot. Cserben hagyott. Kimúlt.
Vagy csak megbetegedett. Pihen egyet. Depressziós.

Tünetek: néha csak úgy, magától kikapcsol.
Néha csak úgy, magától nem ismeri fel a SIM kártyát.
Néha csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül elfelejti a neveket a memóriájából.
Vagy az időt mérni.

Ma du. kártyát cseréltek nekem benne. Minden jel arra mutatott, hogy ezzel megoldódott a probléma. Hívtam vele, beszéltem, üzenetet kaptam, hívtak. Működött.
De nem, sajnos nem gyógyult meg. Nem volt jó a diagnózis.

Mert épp most, miközben írok róla megint elkapta a görcs. Nincs benne SIM - közli.

A telefonom pár hónapos. Minden porcikájába beleszerettem, amikor megvettem. A színe, az illata, a tapintása, a menüje, a formája, a billentyűzete... minden oldalról tetszett. A szó szoros értelmében el voltam ragadtatva tőle. L'amour! Pedig nem is a Nokia L'amour kollekciójából van. Egyszerű kis 2610-es, de nekem mindenre jó volt, amire kellett.

Kezdetben nagyon vigyáztam rá. Egy karc, egy porszem se érte. Védtem. Kényeztettem. Amikor legelőször leesett majd' kiugrott a szívem. Féltettem nagyon.
Napokon át állítgattam, mire minden beállítással kibékültem.
Az analóg képernyővédő és a kockás keret volt a szívem csücske. Mindahányszor visszaállítottam rajta ezeket, ha kellett.
A csengőhang is a szívemhez nőtt.

Sokmindennel tele van a kezem.
Egyszer vettem neki egy szép, piros, puha-bőr szütyőt. Olyan jól illettek egymáshoz! Néha nem tudtam eldönteni melyiküket szeretem jobban. Mindkettejüket, ha visszagondolok.
Egy hét múlva elveszítettem a szütyőt.
Egyedi darab volt. Műalkotás. Nincs több belőle és nem is lesz a bőrdíszmű boltban.
Még mielőtt igazán összeszokhattak volna újra egyedül maradt a telefon.
Egyre gyakrabban és egyre nagyobbakat esett. Csúszott néha métereket a földön. Lett - sorra - néhány karc rajta.

Ő hozzászokott az esésekhez (abból gondolom, hogy hozzászokott, mivel nem nem lett soha semmi nagyobb látható baja) - én pedig ahhoz, hogy le lehet ejteni.

A kezdeti nagy csodálat és törődés megszokássá fásult.
Használtam, ha kellett. És ennyi.

Lassan mindenkinek ilyen telefonja lett.
Megszokottá vált.
Semmi újat nem kerestem már rajta.
Nem figyeltem rá, nem kerestem az új lehetőségeket rajta.
Volt, ha kellett.
Elvolt.

Ma nagy csend volt. Nem csörgött. Megszokásból magammal vittem még délelőtt, később aztán már nem.

Másképp alakult a délutánom, mivel nem tudtam használni.

Asszem a tofu-lé ölte meg, ami ráömlött szombaton.
Vagy a megszokás.

Nyűgölődöm az elvesztésén. Fárasztó. Újat kell keresni, beállítani, hozzászokni, megszelídíteni ... Megelégedtem volna vele, nem kellett volna elromlania.

De asszem nincs mese.

A kis herceg

Innen koppintva.

- Jó napot! - mondta a róka.

- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.

- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...

- Én vagyok a róka - mondta a róka.

- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...

- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.

- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?

- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...

- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...

- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

- Egy másik bolygón?

- Igen.

- Vannak azon a bolygón vadászok?

- Nincsenek.

- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

- Nincsenek.

- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.

- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.

- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Just in Time

azon gondolkodom mostanság, hogy ha röviden kellene jellemeznem az életem, akkor azt mondhatnám, hogy talán a jókor, jó helyen volna a legtalálóbb.

Gyakran kérdezem (magamtól, mástól), hogy mi dolgom a világon? Miért vagyok?
Mire vagyok jó? És kinek? És mitől? S mikor? S meddig?
S ilyenek.

De néha, amikor egy-egy puzzle darabka a helyére kerül, amikor megélem, hogy szükség van rám, hogy adni tudok vagy elfogadni, akkor a kérdés válaszra talál.

Ott lenni. Nem lenni ott.
Mondani. Hallgatni.
Adni. Megtagadni. Elfogadni.
Megfogni. Elengedni.
Ölelni. Kirekeszteni.


Az élet kusza szálak halmaza. Bogozni kell néha. Máskor magától bogozódik s magától simul is ki.
Néha sima. Néha fordított.
A végén látszik a minta.

Jókor születtem. Jó helyen.
Asszem.

Az út - No Comment

Csak képek és semmi szöveg

Re: mese

Hm. Lehet, hogy a meséből nem ez derült ki, de én hiszek abban, hogy a házasság szép. Időnként meg is élem. :)

A mese egy-egy élethelyzet kiélezése volt, egy forgatókönyv arra, hogy ha a szereplők nem tesznek érte, akkor magától nem fog minden csodaszéppé válni.

Az a mese jut eszembe, amikor a királylány csókjára a béka herceggé válik.
A szeretet valóban képes a jót kihozni az ember fiából, lányából.

De ez is csak a mese eleje.

Időnként biztosan szükség volt arra is, hogy a herceg csókja varázsolja vissza királylánnyá a (házi)sárkányt vagy nyuszit, vadlovat, akármit.

És kölcsönösen így, újra meg újra, míg a kapa s a nagyharang...

A hangsúly a kölcsönösségen van s az újramegújrán. És hogy figyeljünk oda, nehogy házisárkánnyá, rút kiskacsává, békává változtassuk egymást. Meg azon, hogy bánjunk szeretettel egymással.

A lényeg tömörítve ez.
Szeretettel.

S ennek aztán rengeteg arca van!
Bizony, egy-egy arca csak azután válik láthatóvá, miután könnyel leáztatunk egy-egy oda nem illő réteget.

UI. Tanácsot nehéz kérni. Legtöbbször én nem tudok olyankor, amikor a legnagyobb bajban vagyok. Ilyenkor, ha valaki "mögém" lát és meg tud közelíteni, végül örülök neki. De egyre kevesebb bizalmam van, főleg így, hogy látszólag mindig csak nekem van bajom-harcom. És az együttérzés látszatát keltő, de kiosztó, kegyeskedő, magaslóról jövő mondatokból.