Jobban van, rosszabbul van...

Az Anyukám jobban van! :)
Ma már fel lehetett hívni, kétszer is beszéltem vele.

A hangja fáradt, de a rá jellemző vidámságot és reményteljességet nem tudta kipréselni belőle az elektrosokk sem.
Holnap már haza is engedik a kórházból. :)

T. , a kolleganőm fia viszont rosszabbul van, sajnos.

Ha fáj a szív...

Sokminden miatt fáj most a szívem.
De leginkább talán amiatt, mert szeretteim szíve fáj és beteg.

Kolleganőm fia tegnap szívrohamot kapott és azóta kómában van.
Most hívott Apum, hogy Anyumat ma délben szállította kórházba a mentő, mert szívritmuszavara és nagy pulzusa volt tegnap óta. Megfigyelés alatt van, gépeken.
Tegnap du., amikor megtudtam, hogy kolleganőm fiával mi történt, hívtam, hogy imádkozzon ő is érte. És nem mondta el, hogy vele mi van, mert siettem az este érkező vendégeknek főzni.
Most nem hívhatom, mert pihennie kell.

Szűkebb-tágabb családomban, ismerőseim körében nem egy, nem tíz ember beteg. Kívül vagy belül.

Szívfájdalom.

Egyetlen vigaszom a mindig kéznél levő szívbalzsam: Isten kegyelmessége.

K mint kánikula.

Kámpec. KO. Kekeckedés. Kellemetlen. Külvilág. Kullancs.
Kutatás. Kommunizmus. Kan. Kard. Katasztrófa. Katalizátor.
Kemény. Kín. Kedv. Kereset. Keresés.

K mint kudarc. K mint kitartás.

Ennyit a ká(baság)ról.

A városban, a lakásban, a vonaton, az üzletben, mindenhol csak püffed a meleg. Nem igazán birom a meleget. A légkondisat még valahogy igen, ha megfelelően lefagyok, egy ideig birom élve, de ha nincs és nem mozog a lég és mindenhol csak poshadás, az számomra agyhalál és zsibbadás.

A hűvős teraszomról álmodom ilyenkor, titkon. A hintaszékről és a szúnyogcsipésig tartó olvasásról. A friss reggelekről és a virágrendezésről. A fűről, a frissennyírt fű illatáról és az öntözésről.
A zsalus szobák homályáról. A fűszernövényes konyháról.
A barnapolcos fürdőről.

Álmodom.

Visszanyugodtam Bukarestből. Az utolsópercen-megtudott időpont miatt (fogjuk erre, lécci!) utolsópercen megírt dolgozatok megvédésével utolsópercen formailag eleget tettem másodéves kötelezettségeimnek. A védekezés a saját mércém szerint is jól sikerült: az adott helyzetben remekre sikeredett. No, meg - lásscsodát - a tanárom szerint is!

Egy kisebb és egy nagyobb védés maradt még s aztán a végső, valamikor, legkésőbb jövő szeptember végéig.
Édesjóapám kérdezte, hogy várjon-e addig a műtéttel (ti. míg doktornéni leszek :D).

A nyarat csak a melegből konstatálom. A régiszépidők vakációs élménye évek óta kikopott és most annyira hiányzanak azok a fióktakarításos, szekrényátrendezős, strandramenős, déligalszonhaakarokos laza napok! Arról is csak álmodom, hogy egyszer egy teljes hónapon át csak sétálok és olvasok egy csendes kis tóparton lévő hétvégi házban.

Mert nincs szünet, nincs. Pörög-forog, kanyarodik a teendők listája, időnként bele-beleszédülök.

Mérlegelem mindeközben magam. A héten komoly tükör került elém s elég csúnyát mutatott rólam, mint vezetőről.
Valahogy lehet szebben is, egészen biztos vagyok benne és sajnálom meg fáj, hogy nem tudtam jobban. Ám az én oldalamról az is látszik, hogy a kép túloldala sem rózsásabb. Alapvető dolgok hiányában nem tudunk megélni s megfelelni. S ez a cél, ugyanis, ha minden igaz.

Ez az újabb hullám nem segített a letisztulni vágyó szívemnek s agyamnak a korlátok és képességek megtalálásában, gerincesedésében.
Vagy lehet, hogy mégis. Kiderül.

Időt adok magamnak miközben azt kutatom, hogy mennyit lehet.
Megbocsátok magamnak miközben azt kutatom, hogy hányszor lehet.
Nem adom fel miközben azt kutatom, hogy mikor kell mégis. És mikor nem megfutamodás a lemondás.

Valahogyígy.

Egypár kép

Tááááááááááámadááááás!


Ki kinek van a karmai között? :D

Búcsúfüstölgés ...


A Kokoon továbbra is jó hely.

Főleg, egy barát társaságában, akivel "meg lehet váltani a világot".

Mondd, te mit választanál?!

Egyik út sem rögtelen. A vége egyiknek sem látható. Mindkettő teljes embert kíván.
Mindkettőhöz érzek magamban képességeket. Kedvet is.

Mit válasszak? Válasszak-e vagy vigyem mindkettőt tovább?

Jajjjjjajjjajjajajjjj.

A telefonom

befuccsolt, kipurcant, felmondta a szolgálatot. Cserben hagyott. Kimúlt.
Vagy csak megbetegedett. Pihen egyet. Depressziós.

Tünetek: néha csak úgy, magától kikapcsol.
Néha csak úgy, magától nem ismeri fel a SIM kártyát.
Néha csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül elfelejti a neveket a memóriájából.
Vagy az időt mérni.

Ma du. kártyát cseréltek nekem benne. Minden jel arra mutatott, hogy ezzel megoldódott a probléma. Hívtam vele, beszéltem, üzenetet kaptam, hívtak. Működött.
De nem, sajnos nem gyógyult meg. Nem volt jó a diagnózis.

Mert épp most, miközben írok róla megint elkapta a görcs. Nincs benne SIM - közli.

A telefonom pár hónapos. Minden porcikájába beleszerettem, amikor megvettem. A színe, az illata, a tapintása, a menüje, a formája, a billentyűzete... minden oldalról tetszett. A szó szoros értelmében el voltam ragadtatva tőle. L'amour! Pedig nem is a Nokia L'amour kollekciójából van. Egyszerű kis 2610-es, de nekem mindenre jó volt, amire kellett.

Kezdetben nagyon vigyáztam rá. Egy karc, egy porszem se érte. Védtem. Kényeztettem. Amikor legelőször leesett majd' kiugrott a szívem. Féltettem nagyon.
Napokon át állítgattam, mire minden beállítással kibékültem.
Az analóg képernyővédő és a kockás keret volt a szívem csücske. Mindahányszor visszaállítottam rajta ezeket, ha kellett.
A csengőhang is a szívemhez nőtt.

Sokmindennel tele van a kezem.
Egyszer vettem neki egy szép, piros, puha-bőr szütyőt. Olyan jól illettek egymáshoz! Néha nem tudtam eldönteni melyiküket szeretem jobban. Mindkettejüket, ha visszagondolok.
Egy hét múlva elveszítettem a szütyőt.
Egyedi darab volt. Műalkotás. Nincs több belőle és nem is lesz a bőrdíszmű boltban.
Még mielőtt igazán összeszokhattak volna újra egyedül maradt a telefon.
Egyre gyakrabban és egyre nagyobbakat esett. Csúszott néha métereket a földön. Lett - sorra - néhány karc rajta.

Ő hozzászokott az esésekhez (abból gondolom, hogy hozzászokott, mivel nem nem lett soha semmi nagyobb látható baja) - én pedig ahhoz, hogy le lehet ejteni.

A kezdeti nagy csodálat és törődés megszokássá fásult.
Használtam, ha kellett. És ennyi.

Lassan mindenkinek ilyen telefonja lett.
Megszokottá vált.
Semmi újat nem kerestem már rajta.
Nem figyeltem rá, nem kerestem az új lehetőségeket rajta.
Volt, ha kellett.
Elvolt.

Ma nagy csend volt. Nem csörgött. Megszokásból magammal vittem még délelőtt, később aztán már nem.

Másképp alakult a délutánom, mivel nem tudtam használni.

Asszem a tofu-lé ölte meg, ami ráömlött szombaton.
Vagy a megszokás.

Nyűgölődöm az elvesztésén. Fárasztó. Újat kell keresni, beállítani, hozzászokni, megszelídíteni ... Megelégedtem volna vele, nem kellett volna elromlania.

De asszem nincs mese.