Kukázás közben

Ma este, mivel már egy ideje ijedten figyelgetem ahogy egyre fogy a Gmail számomra ingyenesen biztosított igazán bőkezű tárhelye is, felgyűrtem a képzeletbeli ingem ujját és nekigyűrkőztem a postaládám takarításának.

A legrégebbi leveleknél kezdtem, melyek valamikor öt évvel ezelőtt kerültek postaládámba.

Öt éve őrzi hűségesen a Gmail életem eseményeinek jelentős lenyomatát.

Még éppen egyetemista voltam akkoriban. Főleg dolgozatokat küldtem-kaptam, vizsgákat szervezgettem, pályáztam és természetesen: barátkoztam.

A nagy tárhelyet foglaló felesleges dokumentumok törlése közben egyik legszebb nekem címzett levél került elő abból az időszakból:

"krriissz, te néha elég sokat kapsz a szómenéseimből, és csak remélni tudom, hogy elég jól viseled őket.. ilyenkor viszont legalább tudom, hogy nem csak az éternek írom ki őket, hanem a pontos desztináció a te valamelyik agyféltekédnek az egyik csücske, aztán az meg kibogoz, feldolgoz, összeráz, levezet, összehasonlít és megírja a végeredményt :) ezzel pedig kibeszélhetetlenül nagy és lekötelező feladatot végzel..."

Na, ki ismeri fel, hogy ki írta ezeket a sorokat és mikor? Az első helyes megfejtő meglepiben részesül. (Emailben várom a választ.)

Micsoda idők voltak azok! És micsoda kincs, hogy ezek a barátságok megmaradtak!

Több, mint tízezer levél volt a postaládámban, amikor elkezdtem a takarítást, pedig rendszeresen törlöm azokat, amelyek arra ítéltetnek. Így is 92%-nyira terhelték le a tárhelyet. Amikor pár óra múlva abbahagytam a műveletet a 2007-es év közepén jártunk, 9%-nyival több helyem lett és kb. ezer levelet töröltem ki.

Emberek, akikkel magázódtam még akkoriban kedves ismerőseim, barátaim vagy kollegáim lettek. Némelyikük, akikről áradoztam az elején és széles mosolyokkal tűzdelt leveleket váltottam ma legszívesebben eltipornának láb alól. Némelyiküket pedig fel sem ismertem már névről, elsőre.

Néha rácsodálkoztam egy-egy elfelejtett eseményre, kapcsolatra, levélváltásra.

S ahogy pörgött-pörgött az idő kereke, a Gmail számlálója és levelek sokasága az egér előtt egyre világosabbá vált, hogy milyen mérhetetlenül és felfoghatatlanul hűséges és kegyelmes az Isten hozzám, velem!

Nézegetem

Csillag képeit a mai ünnepségről és keresem rajta az ismerős arcokat.

A padban, ahol ülni szokott mások ültek.

Pedig egy pillanatig azt reméltem, hogy ott lesz.

Egyeseknek

exit pool az exit poll.

Nem is egyszer, nem is kétszer, nem is csak háromszor.

Vajon azért, mert így akarják tisztára mosni a becsületüket?

Ha Freud lennék rögtön erre gyanakodnék.

De így csak a siralmas helyesírást látom benne.

Julie and Julia (2009)

Ezt a kedves filmet élvezet volt megnéznem, főleg most, amikor már-már kiábrándulok önnön konyhatündérkedésemből és elhagyni készül az ihlet.

A film kihívásaként lehet, hogy egy szép nap fogom magam és kipróbálom Polcz Alain szakácskönyvével ugyanezt.

Addig is, észbe tartok pár jó tippet a hús készítéséről és a vaj titkairól.

Főzzünk örömmel!

Köszönjük,

mindenkinek a jókívánságokat! A gyógyulás folyamatban van, hamarosan teljes lesz. Én egy lépéssel előrébb járok, már látom.

Persze, mi is megtesszük hozzá a magunkét. Pl. ma reggel is azzal, hogy jóóóóóóóóóóóóól megdézsmáltunk egy teljes fej hazai fokhagymát (a kínai szóba se jöhet!), annyira, hogy lángra gyúlt tőle a jobb mandulám. Hogy ettől-e avagy a zöldhagymától, amit mellé ettem, nem tudom, de a pirítóstól gondolom táncsak nem fog ilyet tenni. A libazsír viszont ludas lehet a dologban, most, hogy belegondolok. Olaj a tűzre.

No, tehát, vámpírok és egyéb vad fajzatok, kíméljétek a bőrötöket! Hozzánk veszélyes belépnetek!

Szinkron-

-ban avagy sztereóban lettünk most betegek a Kedvessel. Egyikünk jobbra, másikunk balra dőlt ki.

Hasonló diagnózis, hasonló gyógyszerek.

Vert viszi a potyoltat s lesz belőle aludt tej.

De nem halunk meg, hanem élünk.

Tovább

kell menni. Mindig eggyel tovább.

Pedig milyen jó megérkezni, megpihenni, körülnézni s otthonossá válni egy-egy helyzetben, örömben, felfedezésben, érzésben, tapasztalásban!

De tovább kell menni. Mindig tovább.

Ezt a jókívánságot

kaptam ma este valakitől.

Kívánom tovább mindazoknak, akiket szeretek. És akik igazak.

Legyen ma béke belül. Bízz abban, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne feledkezz meg a végtelen lehetőségekről, amelyek a hitből születnek benned és másokban. Használd azokat, amiket adnak neked, és add tovább a szeretetet, amelyet kapsz. Légy elégedett önmagaddal, úgy ahogy vagy. Hagyd ezt a tudást beépülni a csontjaidba, és add meg a lelkednek az éneklés, a tánc, az ima és a szeretet szabadságát. Ez mindannyiunk számára létezik...

Ha valaki,

úgy mint ma este A. kedveskedni akar nekem és sok pénze is van hozzá Seacret-es termékekkel biztos telitalálata lesz nálam. A Wild Kiwi-vel tuttitutti.

El vagyok ájulva ettől a termékcsaládtól!

Micsoda illatok! Micsoda érzések!

Micsoda világ!

Micsoda barátok!

Micsoda nap, újra!

Ősz

Ha elmesélném,

hogy miként jártam ma, nagyot nevetnél vagy sírnál rajtam/velem.

Elmesélem, de írd meg, hogy sírtál-e vagy nevettél. Csak úgy fair végigolvasni a következő sorokat.

Szóval, az úgy történt, hogy kora reggel, miután minden tűzoltást igénylő teendőmmel végeztem, elindultam a könyvtárba. Csípős szél fújt és a busz is váratott magára, mire rászánta magát, hogy begördüljön a megállóba. Talán ő is didergett ma reggel. A változatosság kedvéért zenét és nem hangoskönyvet hallgattam - már csak azért is, mert az utazás alapzaja miatt nem pontosan érthető mindig a szöveg. Meg azért is, mert tegnap kicsit túlzásba vittem és meg is fájult a fülem a sok szövegtől.

Sokan utaztak a buszon. Siető, célirányos, álmos emberek és fület hegyező turisták is.

Gondolatban pár lépéssel a busz előtt jártam, kiváncsi voltam magamra, hogy fogom-e tudni, merre induljak el a buszról leszállva, de aztán, leszállva, a biztonság kedvéért mégis megkérdeztem a Budapest Sight Seeing-es srácokat, akik kedvesen útbaigazítottak. Biztos cél felé haladva immár megszaporítottam lépteim, már éreztem a bejáratnál fogadó illatokat, gondolatban előkészítettem az olvasókártyám és az ujjam már a liftet hívó gombon volt amikor egyszercsak egyik lábam 5 centivel hamarabb ért földet alattam, mint terveztem.

Ez történt velem. Csak így, spontánul. Kitörött a cipőm bal sarka. Azaz a bal cipőm sarka.

A letörött sarokkal a kezemben, bicegve és közben mosolyogva tartottam az útirányt. Ilyen dolgok ritkán történnek velem, megérnek egy mosolyt :). Egy arra járó, környékbelinek tűnő nénikétől érdeklődtem cipész felől, de nem sok jóval biztatott - vagy nem is volt igazán környékbeli, ahogy mondta, mert alig tettem még pár lépést és amit nem is reméltem látni ott díszelgett a szemem előtt: egy cipészet.

A történet nem ér itt véget, mert persze, hogy nem hagytam ott a fél cipőm javítani! Mint említettem, igen hideg reggel volt és én a könyvtár felé tartottam.

A kép csak illusztráció

Két üzlettel odébb rábukkantam egy másik cipészre, de ezennel olyanra, akinek eladó cipői is voltak, nem is kevés, nem is csúnyák, de a lényeg az, hogy akciósak is, ígyhát - történetünk végéhez közeledve - elárulom, hogy találtam is nekem meg a pénztárcámnak is tetszőt, amivel vígan tovább bandukoltam a könyvtár felé. Mert oda tartottam ezen a cs ípős reggelen.

Szép nap elé néztem.

A múlt keddem is érdekesen alakult. Ez se hagyott alább meglepetések terén. Érdekes az élet kedden, Budapesten.

Szép napok elé nézek!

Amikor

Budapesten vagyok, mindahányszor azt élem meg, hogy tág terepen mozoghatok, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Annyi program, esemény, látnivaló van! Folyton történik valami, mindig van egy-egy felfedezésre váró hely. Megesik az is, hogy ilyenkor a bőség zavara miatt vagyok képtelen választani a sok jó program közül.

Ilyenkor is, meg máskor is azonban az a döntő, hogy van-e kivel jönni-menni, benézni, felfedezni. És amikor Budapesten vagyok - barátaimnak köszönhetően - ilyen szempontból is gazdagnak érzem magam.

Így jutottunk el az Eckermann kávézóba, a Ráday másik végébe, egy kedves kis helyre, ahol épp nem zajlott nyilvános irodalmi esemény, de regényekbe illő valós élethelyzetekről lehetett jókat beszélgetni egy csésze finom tea-kakaós mellett.

De a Ráday közepe se rossz hely, s az a kis mozaikos éttermecske sem, ahol a saláta legalább annyira jól esett, mint a beszélgetés mellette, lecsónyi témával.

Itt van aztán, karnyújtásnyira vagy egy nyújtott lépésnyire a Szépművészeti múzeum, ahol különleges színek és korok lenyomatát nézhettük meg tegnap délután. Csak azt sajnáltam, hogy a szervezők nem gondoltak arra, hogy képtelenség befogadni annyi tömény élményt és nem alakítottak ki egy kávézót valahol a kiállítás közepe táján, hogy felfrissülve lehessen tovább szemlélődni, gyönyörködni. A színek káprázatosak s egy-egy festményt akár egy hónapig is elnézegetnék reggelente, vagy ebédszünetben, hogy tovább láthassak a vászonnál, amit azonban ennyi idő alatt és ekkora tömeg közepén nem igazán lehetett. Vissza kellene menni még oda február előtt.

És nemcsak ennyi Budapest!

A Szabó Ervin Könyvtár számomra egy kicsit a világ közepe lett most, hogy több időt tölthetek ott el. Az olvasótermekkel, s ezen belül a legbelső szobás fotelekkel, az asztali lámpákkal, a tapétás falaival, a töményfás lépcsőivel, a látogatóival, a szolgáltatások minőségével és a sok még fel nem fedezett zege-zugával örökre a szívembe lopta magát. Ja, és a kávézójáról nem is meséltem!

Egy külön kis világ, agora, a városközpont, a falu közepe, a találkozóhely vagy a modern plázák sok-sok funkciója mind ott van egy otthonosságot árasztó épület néhány emeletén. Váradra is álmodom egy ilyet!

A Metrók, a buszozás fílingje, a bevásárlóközpontok és az a néhány - lassan törzshellyé váló - boltocska, üzletecske miatt is jó visszajönni ide.

Áj láv Bjúdöpest!

De amíg van kivel meginni egy pohár vizet, ne kételkedj a világ szépségében.

Aaron Darkblumm