hétfő, május 16, 2005

Furcsaságok-nem muszáj elolvasni.

Online naplóba online olvasnivalók illenek. De hova írjam le akkor azt, amikor már semmi értelmét nem látom annak, hogy írjak, hogy gondolkodjam, hogy tervezzek, hogy rajongjak...? Amikor úgy összekutyulódnak a dolgok körülöttem, hogy cseppnyi erőm sincs felkutatni a kezdőszálat? És miért van az, hogy ilyenkor mindent bonyolultnak, nehéznek, értelmetlennek találok és sehogysem értem, hogy miért kell végigjátszanom az egészet? Mert vannak pillanatok, amikor minden akadállyal megküzdenék, fogcsikorgatva, ingujjat felgyűrve, és energiát nem sajnálva, utolsó csepp akaratomig, s amikor úgy érzem, hogy lehet győzni és lehet szépen élni és érdemes is... S aztán egy szó, egy gondolat feledteti a nagy elhatározást és hirtelen minden akarat elpárolog belőlem, az élet összefüggései szétesnek és nincs erőm, nincs akaratom újrabogozni a szálakat. Miért adom fel? És miért tűnik lehetetlennek szépen élni? Értelmesen. Élve a megtanultakat. Milyen játék ez? Újrakezdeni mindig az első szinttől, ha valamit elhibázok? Meddig lehet ezt bírni? Kinek van ennyi türelme hozzám, mikor saját magamról is lemondtam és a sok okos dolog, amikről úgy képzeltem, hogy építőkövekké váltak már bennem romba-dőlten hirdetik, hogy vesztes vagyok? Képtelen vagyok megélni, kamatoztatni napjaimat, kapcsolataimat, az éveket, a lehetőségeket. S mért prédikálom ezek után másnak és magamnak is, hogy harcolni kell mindig tovább? Mert feladnám. Fel, egészen. Komolyan. De aztán valahogy Valaki mégiscsak lendületet lehell zsibbadt zsigereimbe s értelemet ad a rombadőlt kockáknak. Rámkacsint és megmutatja hogyan lehet másvalamit formálni az építőkockákból. Lerakja az alapokat és napsütést rendel, míg építkezem. És azt is megengedi, hogy az esőcseppek lemossák arcomról és szívemről a kétségbeesés porát. Hm. Látni eneged. Láttat. És rámkacsint.

hétfő, május 09, 2005

37. Zsoltár: Dávidé, de tutti, hogy nekem írta :)

Ne légy bosszús a bűnösökre,
ne írígykedjél a gonosztevőkre;
Mert, mint a fű, hamar száradnak el, mint zöldelő rét, úgy fonnyadnak el.
Bízzál az Úrban s tedd ami helyes, hogy lakhassál a földön s biztonságban lehess.
Az Úrban leld gyönyörűséged, s szíved vágyát megadja néked.
Az Úrra bízzad útadat, bízzál: jó végre viszi dolgodat,
Felkölti, mint a napfényt az igazságodat, déli verőkép igazad.
Hagyatkozzál az Úrra csendességgel, beléje helyezd reménységed.
Ne bosszankodjál arra, akinek útja tele van sikerrel, és aki gonoszságot tervel.
Hagyd a haragot, hagyd a búsulást, csak rosszra visz, hagyd a bosszankodást.
Mert elpusztulnak, kik gonoszra törnek, s akik az Úrban bíznak, azok bírják a földet.
Még egy kissé, s a bűnös nem leszen; kutatod, s nem lelsz még helyére sem.
A földet pedig bírják a szelídek, s örvendenek békesség telijének.
A gonosz az igazra leskedik és csikorgatja rája fogait,
De az Úristen kikacagja, mert látja, hogy eljő a napja.
Kardot vonnak a rosszak, ívet feszítenek, szegényt és nyomorultat hogy elveszítsenek, jó úton járót hogy megöljenek.
De kardjuk önszívükbe hat, eltöretnek a kézijak.
Jobb az igaznak a kevés, mint a gonosznak nagy bővelkedés.
Mert eltöretik a bűnösök karja, a jókat pedig az Úr támogatja.
Az ártatlanok életére az Úr gondot visel, s örökségük sohasem múlik el.
Gonosz időben meg nem szégyenülnek, inség napján megelégülnek.
Ám elvesznek a gonoszak, akik az Úrral szembeszállanak,
Mint a mezők pompája asznak el, akár a füst oszolnak el.
Kölcsönt vesz a gonosz, de meg nem ad, a jámbor könyörül és osztogat.
Bírják a földet Úr áldottai, és kiirtatnak átkozottai.
Ember lépteit Isten igazgatja: akinek kedves előtte az útja!
Nem sérül meg, ha elesik, mivel az Isten fogja kezeit.
Gyermek voltam és megaggottam, de nem láttam még jámbort elhagyottan, sem magvát kenyér-kéregető sorban. Minden időben könyörül s a kölcsönt osztogatja; és megáldatik magva.
A rosszat hagyjad, a jót cselekedd, és megmaraszt örökké Istened.
Mert szereti az Úr az igazat és el nem hagyja a jámborokat.
Istentelenek kiirtatnak, magvuk pusztul a gonoszaknak.
Jut majd a föld az igazaknak, és mindörökké rajta laknak.
Bölcsességet szól az igaz ajak, és nyelve kimondja az igazat,
Isten törvénye szívében lakik, s ingadozás nem éri lépteit.
A bűnös az igazat meglesi, halálra keresi.
De nem engedi az Úr őt kezére, s perében nem száll ítélet fejére.
Bizalmadat az Úrba vesd, az ő útját kövesd;
Ô felmagasztal téged s a föld lesz örökséged, s a bűnösök pusztultát vígan nézed.
Láttam a gonoszat, amint kevélykedett, s mint lombos cédrus, szétterpeszkedett.
És arra mentem, és már ime nem volt, kerestem őt, és helye sem volt.
Figyeld az ártatlant, ügyeld az igazat, a békés ember magva megmarad.
Ám a bűnös mindenestül kipusztul, a gonosz maradéka kiveszen írmagostul.
Igazaknak az Úrtól jön segély, erősség ő a szükség idején.
Az Úr segíti és megmenti őket, megmenti kezeitől a gonosznak, s megőrzi,
mert őrája hagyatkoznak.

Valami nagyon szép....

Most úgy tűnik álom volt az egész. Az az egy hét. Elejétől a végéig. Ahogy megszületett a terv ötlete, s aztán betűnként a sorok, a visszajelzések, a barátok ideje... a Tanár úr válasza, bátorítása hétfőn. Ahogy összeállt a mappa mindennel, ami kellett belé. A Szeráfos énekek Aztán a szerdai nap az utolsó simításokkal, a hirtelen indulással, a buszvadászattal. A csenddel, ami végigkísért, s a megmagyarázhatatlan békével és azzal a biztonsággal, hogy mindaz, ami történik felülről irányított. Ahogyan magnóliavirággá álltak össze a precízen összeillesztett részletek. A vörös szőnyeg, ami utamra terült s ahogy könnyű volt haladni rajta. Az emberségesség, a tisztelet, az a különös törődés és krisztusiasság, amit tapasztaltam. A felfoghatatlan időzítés. Megmagyarázhatatlan. Csodaként éltem meg. S most úgy tűnik, hogy álmodtam mindent. Mert hetek távlatából az emlékek édes ízét ködbefátyolozza a feledés. De lehet-e feledni? Szabad-e feledni a Csodát? Akkor is, ha a szaltóra sarkalló események porát tapodom és az ég minden csillaga fakóbbá vált, szabad-e felednem a csodát?
Ködbe, napokba temetett emlékeimnek szavakat adok. Mert annyira különös a csoda, hogy még akkor is emlékeim legszebbike között szeretném számon tartani, amikor a csiszolódás pora rátelepszik a rajongásra és a tamáskodás tapintásra vágyó ujjaival újra és újra érezni akarom, hogy higyjem. Ezért írom le. Hogy a hústáblákba írt emlékek beszéljenek hatalmas Istenemről és a krisztusi emberről neked is. S nekem is, újra, ha feledném a Csodát.