avagy eső után faborulás.
Ma, az iroda udvarán rádőlt egy fa a Zautókára.
Mentségére legyen mondva, hogy igen korhadt volt szegény, egy levél, nem sok, annyi sem volt már rajta, az ágacskái úgy repedeztek a kezem között, mint a fogpiszkáló, a gyökerei alig 15 cm-re voltak a földben.
Megtermett fácska volt, valamikor jó kis árnyékot tarthatott a lakóközösségnek az udvaron. A bácsi, aki évekkel ezelőtt ültette nem hiába ragaszkodott hozzá és tiltotta le mindenkinek, hogy kivágják.
Annak ellenére, hogy évek óta kiszáradt, a szomszédok már három-négy éve győzködik, hogy tegye meg, mert veszélyes is lehet. A fa maradt - máig, amikoris bevallotta nyilvánosan, hogy bukik a Szuzukikra. Nem is mindegyikre, hanem csak egyre, a miénkre, a Kiválasztottra.
Kora reggel, amikor látta feltűnni az udvar mélyén ugrott egyet örömében, s tapsikolt is , amikor egyre csak közeledett és közeledett felé. Abban reménykedett, hogy a vonzalom kölcsönös, hiszem a Fehér Szépség határozottan épp felé tartott. Három napja, amikor először látta bekanyarodni szívéről elszállt minden bánat és felizzott benne az eltemett remények parázsa. Már-már kiugrott a szíve örömében, amikor leparkolt vele szemben, de aztán valami miatt egyszercsak mégis odébb állt, kicsit oldalra, úgy, hogy jól körbe kellett forgatni az ágait, hogy láthassa. Már azt hitte megharagudott valamiért, amikor kitolatott előle, s megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az megfordulva visszatolatott mellé.
Nyújtogatta az ágait, kacsintgatott a rászáradt rügyeivel, megmaradt büszkesége és daliássága teljességével hódítani akart. Az esőcseppekkel szövetkezve zongorázott, egyik melódiát a másik után susogta velük együtt a szél.
Minél tovább nézte a Zautót, annál jobban belészeretett. Alig bírt talpon maradni, a mámortól rogyadoztak a térdei.
Délután, 3 körül azonban nem bírta már és határozott tettekkel vallott.
Átölelte az álomszép macskaszemű hercegnőt és teljes hosszával rádőlt, ágaival, mint oltalmazó karokkal betakarva őt. Zuhanás közben a Zautó tetejére borult, és örömmel nyugtázta, hogy Új Szerelme fogadja őt, hiszen annak feszes tartása itt-ott engedett, lazított.
Az Emberek nem értik meg az effajta szerelmet. Nászuk nem tarthatott soká.
Meglepett és haragot sejtető hangok tűntek fel az udvaron, jöttek, rángatták, és hiába kapaszkodott minden megmaradt erejével, elvonszolták, szétfűrészelték és zöld tartályok mellé dobigálták cafatokra tépdesett maradványait.
Legdühösebb az egyik Magassarkú volt, aki sokat telefonált a hececáré közben és valami rendőrséget és tűzoltóságot emlegetett.
Utolsó lélegzetével azon tanakodott, hogy vakon a szerelem bűncselekménynek számít ezeken a tájakon?
Vagy eretnekként máglyára viszik a Szerelmeseket itt?
Micsoda világ...!
