Három

év.

Most ugyanazt teszem, mint akkor ilyentájt. Nézem a képeket. Emlékezem.

Az emlékezés margóján vizsgálom a szívem. Nincs, ha keresem sincs benne szomorúság. Megbékélés van. Csend.

De ha kereslek emlékeimben, s közel engedem őket magamhoz, visszavágyom az asztal mellé, ahol Te is ott voltál. És az ölelésed helye is üres. És a meg nem élt/ért élmények, amelyekről úgy gondolom, hogy jó lett volna, ha megtörténnek.

És ma úgy gondolom, hogy megkérdezném néha, hogy Te hogy döntenél.

És jó volna tudni, hogy otthon vagy, amikor megérkezünk.

(Kicsit még mindig felfoghatatlan, hogy nem fogsz.)

A hiányod miatt fáj. Mert különben csend van és megbékélés.

Köszönöm, hogy fájhat, hogy hiányzol s hogy ott vagy az emlékeimben.

Kettő

Kettő. Év.

Még mindig. Még mindig nem. Már igen.

Naptár szerint ma,

a hét napjai szerint tegnap volt egy éve annak, hogy szomorú hírrel hívott fel a tesókám és annak is, hogy ennek nyomán én hívtam fel szomorú hírrel a tesókámat.

Egy év.

Nincs kéznél szertartás, csak az emlékezés marad.

S közben érdekeseket olvasok arról, hogy a zsidó vallásban hogyan gyászolnak, hogyan vigasztalnak.

Vigasz a gyászban

A gyászolók vigasztalásának kötelezettsége a temetés után lép érvénybe. Addig engedni kell, hogy a hátramaradottak átadják magukat érzéseiknek: a részvétet sem szabad nyilvánítani. Néhány közösségben szokás temetés előtt részvétlátogatást tenni a gyászoló családnál. Ez nem fér össze a zsidó szokásokkal. Csak a legközelebbi hozzátartozók és barátok - akiknek segítségére a temetés vagy más intéznivalók miatt szükség lehet - látogathatják meg az elhunyt családját a temetés előtt.

A temetést követően a gyászolók első étkezésük alkalmával nem ehetik saját ételeiket. A szomszédoknak, a barátoknak vagy a rokonoknak kell ellátniuk őket. Ez a szokás Ezékiel próféta könyvének 24:17. szakaszából ered, amely elítélően szól az akkori gyászolási gyakorlatról: "...ne edd a gyászolók kenyerét!" Ezért a szomszédok és barátok számára micvá az első étkezéssel, "vigaszétellel" ellátni a gyászolókat. Hagyományosan kemény tojást is adnak ilyenkor, a gyász és a részvét szimbólumát. A tojás gömbölyűsége az élet folyamatosságát jelképezi, s azt sugallja, hogy a kétségbeesést megújhodás és öröm követi. Az étellel kapcsolatban nincsenek különösebb korlátozások, de vigyázni kell, hogy a vendéglátásnak ne legyen összejövetel jellege. Csöndben kell enni, és tekintettel kell lenni a gyászolókra. Az ennivaló nem a látogatóké!

A gyászoló házba lépve nem szabad üdvözlő szavakat mondani. Ha nem tudjuk megfelelő módon kifejezni együttérzésünket, s legfeljebb semmitmondó szavakat találnánk, jobb, ha semmit sem mondunk. A hagyomány úgy kívánja, hogy a látogató ne kezdjen társalogni a gyászolóval, hanem várjon, míg az kezdeményez beszélgetést.

Illik az elhunytról beszélgetni, felidézni emlékét, emlegetni szeretetre méltó tulajdonságait. Aki azt hiszi, hogy ha nem beszél az elhunytról, akkor elvonja a gyászoló figyelmét bánatáról, az nem ismeri a szenvedés lélektanát. A közömbös dolgokról való csevegés sokkal kevésbé vigasztaló, sokkal fájdalmasabb a gyászoló számára, mint a halottra való emlékezés.

A sivá hetében a gyászolóktól az együttérzés hagyományos szavaival szokás elbúcsúzni:

(Hámákom j'náchém etchem b'toch sár ávéléj Cion viJrusálájim.)

"Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért."

Ezenkívül semmit nem kell mondani, de ha a látogató úgy érzi, hogy a gyászolóknak jólesnék még néhány vigasztaló vagy reménykeltő szó - és megtalálja a megfelelő szavakat -, ezeket is hozzáteheti.

Nézegetem

Csillag képeit a mai ünnepségről és keresem rajta az ismerős arcokat.

A padban, ahol ülni szokott mások ültek.

Pedig egy pillanatig azt reméltem, hogy ott lesz.

Kilenc

hónapja.

Igen, már kilenc hónapja.

Kilenc. S még mindig nem nyolc.

Négy

hónap.

Négy hónap telt el Apa halála óta.
Pár nap. Ezer év.

Úgy szeretném újra megöleleni!
Felhívni, beszélgetni vele, kikérni a tanácsát. Védtelenebbnek érzem magam, mióta elment.
Néha odaszaladnék hozzá, amikor bántanak...

Hogy lehet valakinek így, ilyen visszahozhatatlanul eltűnni?!
Elfogadom. Csak hiányzik.

A kör egy szelete üresen tátong.

Hogy vagy, Apa?


(Vajon lát most is? Hall? Tud rólam?)

Voltunk

a hétvégén Hunyadon. Otthon.

Otthon, ami ugyanolyan otthon, mint eddig, csak más.

Halogattam a beszámolót, mert nem akarom újra leírni, hogy mennyire kiürült a világ. Legalábbis az, amiben én élek. Nem akarom leírni újra, mert nem akarom, hogy bevésődjenek ezek a szavak a valóságba, nem akarom elhinni, nem tudom felfogni teljesen, hogy mi is történik.

Nagyon fáj a hiány, a veszteség.

Az ajtó nyikorgása mögött, a lábtörlőre koppanó cipőtalpak trappolása után Őt vélem látni, a tárgyak és a hangok ezernyi módon jelenvalóvá teszik.

Az órája ott lóg még, ahová felakasztotta, a fényképezőgépben ott vannak még az általa készített képek. A ruhái a szekrényben vannak. A könyvei a polcon, a gépei a műhelyben. A bakancsában a fűrészpor és a forgács. A kések élében a fenés. A helye az asztalnál. A hangja a térből. A mosolya az arcáról. A tekintete. A tanácsai. A kérdései.

Érkezéskor és távozáskor azonban hiába ölelném, köszönteném. A kinyújtott kar visszahull és az utolsó szoros ölelés emlékét viszi tovább.

"Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer... boldoggá tenne..."
Igen, nem gondoltam volna, de boldoggá tenne.

Apám hitte

Négy

Nem lehet meg nem történtté tenni?
Azt mondani, hogy álom volt, egy teszt vagy egy próba. Nem lehet?

Nem lehet úgy ébredni, hogy nem is igaz ez az egész?

Ctrl + Z ... százszor, ezerszer. De legalább egyszer.

Az F1 sem működik.

Négy és egy kicsi.
Fordul közben körbe a világ és mégsem ér vissza már soha.

Három

Három hete.

HáROM.

Mégsem

gyógyult be annyira a kicsi szívem, mint gondoltam.
Legbelül és legfelül csendes minden, de a közötte levő térben fel-felcsapnak a hullámok. Váratlanul.

Ma de. a halálról is említést tett a lp., amikor a pokol valóságosságáról beszélt és annyira, de annyira előtörtek belőlem a könnyek, hogy alig tudtam észrevétlenül eltüntetni őket.

A napokban sokszor, többször gondolok Rá, mint korábban valaha. Újra és újra észlelem, hogy mennyi helyzetben nincs már jelen... Hogy milyen sok helyről hiányzik. Tanácsokból, ölelésből, hívásból, tekintetből, a bútordarabokból, találkozásokból, ünnepekből...
Konstatállom, hogy amikor volt, mennyire jelen volt - ha hangtalanul is, sokszor - az életemben, az életünkben.

Az utolsó ölelés íze ott bizsereg még a hátam közepén.

Ma két hete.

Gyűl a mesélnivaló.
Mondanék, kérdezném, hallgatnám.
Ritkán fordult elő, hogy ennyi ideig ne beszéljünk.

Kettő.

FekEtE

Az az igazság, hogy jól esik feketébe öltözni.
Jól esik, ha jelzi valami helyettem, hogy nem baj, ha most nem zaklatnak feleslegesen.
Külön kis világot teremt ez a szín. A csend világát.

A szívem megbékélt, gyógyulgat. Most inkább zsibbadt.

Időnként felhívnám Apát hogy elújságoljak neki eseményeket.
Pl. írtam volna neki is tegnap sms-t, amikor Mámit vitték a műtőbe. S aztán hívtam volna, hogy minden rendben.
De eszembe jutott, hogy nem venné fel a telefont.


Nem toporzékolok a megfosztottság miatt. Csak újra és újra rádöbbenek a hiányra.
Tanulom, hogy nincs köztünk.

Ma egy hete

Csend. A várakozás néma.
A szavak megfakítják a gondolatokat. Pedig szépeket írnék. Szépeket.
Arról, aki volt. Arról Aki van. És Arról, Aki befogad.

Ma egy hete volt, hogy megállt újra a mentő a kapunk előtt.
Ma egy hete a kerekek nagyon gyorsan gurultak.

Ma egy hete még egy szépet mosolygott - utoljára.

Ma egy hete vásároltunk be a sízős hétre.
Ma egy hete ilyenkor már tudtam, hogy eltávozott, de nem tudtam, hogy új időszámítás kezdődik.
Ilyenkor már nagyon sírtam.
Ilyenkor nézegettem az utolsó közös képeket.

Ma egy hete még nem tudtam, hogy milyen sok arca van a szeretetnek.
Ma egy hete óta újabb arca van a kegyelemnek.
Ma egy hete óta karnyújtásnyira van az Ég.
Ma egy hete óta otthont nyújt az Ég

Ma egy hete óta fordult egyet a világ.

Ma egy hete óta új szavak kellenek.
Ma egy hete óta már nem kellenek a szavak.

Ma egy hete óta Apa és Atya tekintetét egyszerre látom.


Ma egy hete óta.
Ma - egy hete.

Vigasztalódom, gyógyulok

Sok-sok vigasztaló, kedves szót, betűt kaptunk a napokban. Együttérző tekintetek, szavak, ölelések, bátorító imák, erősítő kézfogások...

A szívem szakad meg, látva hogy Apa már nincs, hogy nem jön közénk reggelizni, ebédelni, hogy az ajtó nyílásakor nem ő lép be, hogy nem ő trappolja le a cipőjéről a küszöbön a havat ...
Nézem a képét, és nem tudom felfogni, hogy eltemettük.
Olyan békésen pihent a koporsóban. Mosolygott.

Hiányzik közülünk.

Kisírtam magam s fel-feltör még néhány könnyforrás. De legbelül békességem van abban a bizonyosságban, hogy Apa Istennel és emberekkel kibékülve távozott.

Hirtelen - de legalább nem szenvdett és fáj, mert hiányzik, de meg akarunk nyugodni, mivel annyira szép látni, ahogyan Isten elkészítette őt.
Pár perccel halála előtt - míg várták a mentőt - elszundikált. Mámi megrázta, erre ő felébredt és azt, mondta, hogy "Jaj, álmodtam" - és elmosolyodott. Ezzel a mosollyal feküdt a koporsóban is.

Elengedtem. S ha sírni fogok, akkor nem azért teszem, mert szomorú vagyok, hanem, mert fáj az elvesztése és jó lenne, nekünk, ha itt volna még köztünk. Neki viszont sokkal jobb most.

Gyönyörű, csillag alakú hópelyhek hulltak a fekete ruhás emberekre, miközben hantolták a sírt.

Rekviem

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Köszönöm, Jancsi b., hogy elszavaltad ezt Apu helyett.

Emlékezem

Édesapám

Meghalt.

Szívritmus

Már megint zakatol a szíve.
Jókedvben nincs hiány, de zakatol, zakatol és nyugtatni kell.

Egyik fülembe anya, másikba apa hangja szól.
Mindkettejükhöz beszélek.
Mindkettőnek fáj.
Mindketten kellenek!

Mester, hol vagy?

Lépéstávolságra, karnyújtásnyira, szembogárnyi messzeségre, suttogásközelségben szeretnélek magam mellett tudni.
Szeretném, ha törődnél velem. Ha oktatnál. Ha megmagyaráznád nekem a fraktálok alkulását és mesélnél a történelem buktatóiról.
Szeretnék beszélgetni Veled.
Néha szükségem volna egy helyrepakoló tekintetre. És néha helyre kellene ráznod bennem a világot.

És szeretném, ha néha elvinnél sétálni és kirugdoshatnám magamból a kavicsokat az őszi avarban vagy a téli fagyban!

Az ölelésedre is vágyom. Biztonságra.

Hang, kéz, értelem, őszülő haj és tekintet.

Nem akarok felnőni! Vagyis akarok, de Veled.