Írnom kellene. Ott zakatolnak bennem a szavak foszlányai, de mire mondattá simulnának, egy újabb hullám bukkan fel.
Hogy miről is?
Főleg kudarcok jutnak eszembe.
Időnként úgy gondolom, hogy letisztultak és helyreálltak bennem a dolgok. Hogy nem volt hiábavaló az a néhány év, amit éltem. Hogy megtanultam néhány leckét. Hogy tudom az alapvető dolgokat. Hogy nagyokat már nem tévedhetek. Hogy ismerem valamennyire magam. Hogy a keretben van tartalom. Érték. Hogy...
DE egyre csak azt tapasztalom, hogy a döntéseim, a reakciók, a gondoltaim, a tetteim meghazudtolják mindazt, amit őrizgetek magamról. Mindazt, amit gondoltam, hogy hiszek. S nem látom hogyan lehet tovább lépni: mihez kell kezdeni a romhalmazokkal?
Azt mondom, hogy szeretek, de lépten-nyomon szúrkálnak, fájnak, szomorítanak a tetteim.
Azt mondom: vannak barátaim: megsértem és kiábrándítom őket.
Azt mondom: hiszek Istenben, de most dacolok s rúgkapálok... nem is tudom már milyen az arca... s nem látom az útat vissza hozzá.
Azt mondom: boldog vagyok, de egyre ingerültebbé válok, kikopott a csillogás a szememből és a mozdulataimból az öröm.
Azt mondom: élek, de nem is tudom hirtelen, hogy milyen is élni.
Azt mondom: megvizsgálom a dolgok lényegét, de még a felszínig sem jutok el.
Azt mondom: meghallgatlak, de nem látok a szavakon, mondatokon túl. Nem látlak.
Azt mondom: tudom mit akarok s hogy mi a jó, s hogy a kettőt együtt teszem, de csak téblábolok céltalanul.
A perceim összezsugorodnak és belevesznek nyomtalanul a tegnapba.
Száz meg száz ösvény tűnik célravezetőnek s nem tudom kiválasztani, hogy melyiken induljak el.
Nem tudom merre induljak el. Vagy hova térjek vissza.
Megrendültek a tartópillérek. S már nem is bánnám néha, ha eltemetnének a romok.
S ha valaki rávilágít egy újabb szemétdombra még jobban kétségbeesek.
A nagy szólamok fülsüketítőnek tűnnek.
Nem látom, hogyan lehet hitelesnek lenni.
Az igazsághoz vezető út zsákutcákkal van tele. S most csak ilyenekre találtam. S már nem is merem hinni, hogy van erőm elindulni egy újabb felfedezésre.
Önző és hiú vagyok. Mindent csak önmagam szemüvegén át tudok nézni és már nem is áltatom magam azzal, hogy képes vagyok másra.
Lehet romokból építkezni? Hogyan lehet?
S ki ad hozzávalókat?
2 megjegyzés:
Kedves Natikrisz! Voltam elég bátor, és elolvastam, amit írtál.
Ismerős a lelkiállapotod, voltam már ilyenben, és azt hiszem, leszek is. Nem akarlak lelkigondozni, mert te is tudod, én is a Választ, vagyis inkább, hogy Kinél van a válasz. És az, hogy az életünk nem éppen úgy működik, ahogy elképzeltük az út elején, hogy nem vagyunk annyira boldogok, ahogy azt hittük, hogy leszünk( mert sokszor nem vagyunk, ez az igazság), az nem az Ő hibája. Én nem úgy látlak, ahogy te magad, bár jó messze vagyok tőled, de tudod, jól csak szívével lát az ember.
"Tükröm vagy és tükröd vagyok,
egymás tükörtermében járunk.
Nézz hát belém,
s ne higgy magadnak.":)
(Füle Lajos)
Hmmm...
Megjegyzés küldése