A vasárnapi hazautazásunkról szerettem volna írni még, s most lett még egy utazásos élmény mellé, így kettőről írok.
Stoppoltunk Zilahról.
Mostanában nem szeretem ezt a műfajt! Könyörögni az út szélén, hogy valaki szánjon meg... Brrrrrrrrrrrr... Ráadásul a szél is fújt keményen, port kavart fel és az autók egyre csak száguldottak el mellettünk... Egy ősrégi ARO megállt, elvitt volna Somlyóig. Még az idén oda is értünk volna vele. Kössssssz...
Aztán megállt egy Clio, de csak 2 személyt akart felvenni, így csak a másik párocska szállt be. Ők pár perccel korábban kezdtek integetni. Pontosabban mutogatni a táblájukat. Pedig a mi táblánk szebb volt :). Nem is indultak jóformán el, mikor megállt egy Caravell: elvisz, de előbb bemegy Diósadba, felvenni valakiket Budapestig, mondta. Megegyeztünk s indulás!
Ilyen hepehupás szilágysági tájakon sem jártam még! Fogalmam sem volt, hogy létezik ilyen vidék Romániában!
S ennyire rossz utakat! Mondjuk, ezt sejtettem... s tapasztaltam is néhányszor. De hogy ennyire dombos falvacska is van a vén Szilágyságban, ezt tényleg nem tudtam! Felvonókat kéne szerelni az utcák aljába :). Vagy legalább utakat építeni. Kaszkadőr mutatvánnyal is felér végigkocsikázni arrafelé.
Láttam Goroszlót, Diósadot.
S azt, hogy milyen más élmény úgy útnak eredni, hogy a család szeretete és jókívánságai kisérnek induláskor.
- Isten óvja magukat az úton! Vigyázzanak magukra! - mondták könnyezve a szülők a söfőrnek, gyerekeiknek s ismeretlen idegeneknek is, nekünk.
A domb tetején a férj szüleihez kukkintott be a vendégmunkára induló kis család. S onnan is ölelésekkel, jókívánságokkal indultak tovább, miközben a család apraja-nagyja integetett a porbavesző autó után.
Csend volt a dombtetőn. Tavasz. Lassan alkonyodott és béke volt a táj fölött. Valahogy úgy éreztem, hogy a szívekben is.
Aztán Mocsolyára kanyarodtunk. Egy újabb ismeretlen település. Egy legény indult onnan is Budapestre. Őt egy egész sereg haver, barát búcsúztatta.
Nem tudom milyen gyakran látogathatnak haza ezek az emberek, de a hideg-rideg vonatállomásos érkezések és indulások hirtelen nagyon szomorúaknak tűntek ezek után.
Margita felé indultunk tovább, ahol egy roma srácot kellett felvenni. Végül ketten jöttek. S mire elindultunk még egy másik férfi is meggondolta magát és 2 perc alatt összecuccolt.
- "Csókollak, Csillagom! Vigyázz magadra! Várlak haza!" - mondogatta az Asszony s egy még népesebb sereg rokonság állta körbe az autót.
Úgy körülálltak, hogy kicsit félni kezdtem a hangos zűrzavarban. Nem mintha előítéletes volnék, vagy ilyesmi. Á, dehogy! De örültem, mikor végül elindultunk.
Igaz, hogy jó három órát kocsikáztunk Váradig, de végül örültem ennek a körútnak. Láttam sok új tájat. S valahogy józanodtam egy kicsit. A jelenlegi körülményeim között kicsit megfeledkeztem a porlepte valóságról. Arról, hogy lehet élni lepukkant házakban is, lehet a dombtetőn lévő egyszál vashintán gyermeket hintáztatni, s lehet útnak engedni innen is szeretettel.
Nem, ez nem jelenti azt, hogy ezután ne akarnám továbbra is úgy berendezni a lakást, ahogy elképzeltem. Csak azt, hogy megértem talán jobban, hogy az emberek élnek így is és úgy is. És mindenki a lehetőségeihez képest tervez és álmodik és boldogul.
Ma is indultam és érkeztem is. Nyíregyházán voltam, TDK-n 7 diákkal.
Szép nap van mögöttem, újra. Főleg a szeretetteljes fogadtatás és viszonyulás élménye kísér.
Szeretet.
Tényleg ez jut eszembe az egészről. Szakmailag a színvonal nem volt nagy vaszisztdasz, de jó volt ott lenni. A figyelmesség, a törődés, az elfogadás tette széppé. S úgy néz ki, hogy kecsegtető lehetőségek nyílnak.
Élmény volt megélni, hogy számít az emberségesség és van kölcsönös tisztelet rangon túl is. Hogy vannak emberek, akikkel együtt lehet működni. Hogy nem mindent az instant érdekek és hasznok irányítanak. Felüdülés - a mostanában itthon megélt munkaviszonyok után!
A diákok ügyeskék voltak s ez mindenképp jó tapasztalat számukra, arról nem is beszélve, hogy milyen fontos a továbbiakra nézve is a mai szereplésük.
A TDK-zók üdvözlésekor elhangzott egy társadalomtudósok számára figyelemreméltó és bátorító mondat:
"Lásd azt, amit mindenki lát, de mondd úgy el,
ahogy senki nem beszél róla."
ahogy senki nem beszél róla."
Szeretném megtanulni kifejezni a szeretetem. Szeretni.
Mercy me!
Ebédlő, Nyíregyházán
Zöldségleves
Rakottkrumpli káposztával és sülthússal s desszert: alma
4 megjegyzés:
Jaj, de szépen leírtad. Szinte megkönnyeztem, de komolyan. Nagyon szép...
:) Köszönöm. Bátorító, hogy valamit tudok szépen, jól tenni. Mostanában gyűjtöm és kincsként őrzöm az ilyeneket, mert halomra gyűjtöm a kudarcokat.
Nekem már fel sem tűnnek a környékünkön azok a hepehupás, rossz utak.. de ha visszaemlékszem, valami hasonló benyomás kísért engem is az első diósadi út alkalmával. valóban meg lehet szokni színvonalat, életformát, szinte észrevétlenül.. és már csak az zavar, amikor idegenek szemével nézem ugyanazt, és olyankor elfog a szégyenkezés. persze, attól még én is vágyom az álomházra :))
s mi lenne ha bambusz hazunk lenne? amit egy nagy vihar csak ugy siman elsoporne? vagy...
elet, szeretet, remeny, bekesseg mindenutt van s a kegyelem barhova kiarad :)
Megjegyzés küldése