Tegnap este,

egy baráti séta alkalmával a Margit-szigeten fogalmazódott meg az a gondolat bennünk, hogy a Nagy Válaszok megtalálása, a történetek lezárása miatti kényszer nyomása alatt élve nehéz kezdeni valamit a zajló eseményekkel. A hullámzó folyamatok életszerűsége nem helyezhető el a standard, három- vagy ötpontban felvázolható keretek közé, a mátrix túl sematikus az élet pedig időnként szolgál meglepetésekkel.

Valamihez kell kezdeni viszont mindezekkel. Ha nem is azért, hogy elmondhatóak legyenek, azért legalább, hogy sémákban és történetekben gondolkodó agyam elemezni tudja őket. Az egyszerűsítés egy emberi törekvés, ugye.

Ott van azonban kérdésként és lehetőségként bennem az is, hogy mindezek helyett a folyamatok megélését kell megtanulni. A lezáratlanság bizonytalankodóvá is tehet, mégis: Bízzatok! - így hangzik a felszólítás.

A történet főszereplőiként élve nem lehet előregörgetni a filmet - sem hátralapozni. Ott kell élni a történetben, az adott (na, igen, adott-e?) szerepben és hinni abban, hogy a Forgatókönyv írója jót tervezett számunkra.

A kérdések továbbra is ott vannak, de már nem marcangolnak szét.

A Margit-sziget gyönyörű! Fák, füvek, bokrok, emberek, madarak, ösvények, kocogópálya, Duna-part.
De nekem most főleg a barátságtól szép.
A barátság megszépít. Embert, helyzetet.

Budapest gyönyörű!