József Attila: Óda

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifjú nyár

könnyû szellõje,

mint egy kedves

vacsora melege,

száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz

-idesereglik,

ami tovatûnt,

a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét

-homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom,

hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom elõrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlõidet

és- amint elfut a Szinva-patak

-ím újra látom,

hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövõ, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tõlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt,

a távol

közelében,

zengem, sikoltom,

verõdve földön és égbolton,

hogy szeretlek,

te édes mostoha!

3

Szeretlek,

mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek,

mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek,

test a nyugalmat!

Szeretlek,

mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod,

mozdulatod,

szavad,

õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves,

szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed,

miként a barlangban a csend,

számban kihûlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot,

hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg áthímezi,

finom fonalát

csomóba szõve,

bontva bogját

-hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját

s lombos tüdõd szép cserjéi saját

dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élõ állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség

és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong

-tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim,

kik újjászülnek

napról napra,

már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen,

te lágy

bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szívem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihûl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Íme a kendõ, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június