Barát

Múlt szombaton -mint írtam már röviden - a Barátok templomában hallgattam misét. S amilyen szokatlan ez a "gesztus" részemről, annyira szokatlan az is, hogy azon gondolkodjam, mire/mitől/mikor/kinek/miért is jó egy barátság... s az ehhez tapadó sok-sok barkóbányi szálon.

Mert természetes, hogy az embernek vannak barátai. Így gondoltam. Vagyis, mivel nem sokszor gondolkodtam rajta, természetesnek tűnt.

De most le kell tisztuljon bennem ez a fogalom.

Barát.

Ízlelgetem a hajnali villamosdöcögéses aláfestássel ébredezve ezt a szót.

Mire kell egy barát?
Mitől válik baráttá egy ember?
Barát (-ságos, -kozó, -nő, -ságtalan) vagyok-e?

Tudok-e figyelni s meghallani?
Meghallgatni.

Az esti néhány soromat visszagondolva s visszaolvasva azt látom, hogy igaz volt a "vád".

Mert:

Az Empátia az embernek az a képessége, hogy egy másik ember szempontját felfogni és megérteni képes.

Az empátia érzése például akkor jelenik meg, ha valaki egy másik bánatát hallgatva úgy nyilvánul meg, hogy az adott helyezetet elképzelve saját élményként ő is úgy (azonosan) érez vagy gondolkodik, következésképpen hasonlóan cselekszik is.

De:

Ettől különbözik a szimpátia, a rokonszenv vagy együttérzés, amelynek lényege, hogy az ember pl. egy panaszkodó beszámolóját elfogadja vagy amiatt megsajnálja, és esetleg emiatt segít rajta.

Az empátia képessége nélkül az ember nem számít lelkileg teljesen kifejlett, egészséges személyiségnek.

A wikipédiás meghatározás szerint én azt hiszem, hogy csak szimpatizáltam, pl. az este is. A kérdéseim s a zökkenő válaszaim fényévekre vittek attól, hogy megértsek, beleérezzek, hallgassak.
Meghallgassak.
Jelen legyek.

Mert megoldani akartam, gyorsan, két mozdulatból... mert kínos nekem, ha nem teszem. Gyengének, hatástalannak, eredménytelennek érzem magam ilyenkor, ha jól belegondolok. Nem bírom ki, hogy egy látott-hallott-vélt segélykiáltás nyomán ne mozduljak. Pedig - most (is) azt tanultam, hogy néha jobb csendben maradni.
Jobb csendben maradni.
Ott lenni és csak hallgatni.

Mint Mária, az este is hallott történetben. Nem úgy törődni, hogy az látsszék, hanem úgy lenni ott, hogy látsszék, ha nem vagyok. Vagy ilyesmi.

Nem is tudom ezt most leírni úgy, ahogy gondolom. De azt látom világos(abb)an, hogy a Mártás sürgés-forgásomban az a csoda, hogy egyáltalan vannak barátaim.

Bocsássatok meg, hogy nem figyeltem Rátok.
Segítsetek megtanulnom leülni és meghallgatni titeket!