Meghúztak

ma.
Autóstól.
Rúddal.

Sose vezettem még kinyiffant autót, de ami késik, nem múlik. És lőn.
Mert eccercsak egyik útkereszteződésben a kis szuzuuuuuki úgy döntött, hogy nem visz tovább. Leállt és nem akart beindulni, pedig simogattam, becéztem, kértem szépen, kértem szigorúan, de őfelsége meg se nyikkant. Egyre gyűltek az autók mögöttem, két taxis volt legközelebb, dudáltak is, ám az autócska nekik se dőlt be. Kiszálttam, kértem a taxist, segítsen.

Mondom, nem indul.
Röhög.
Mondom, bácsi, nem indul.
Aszondja, kisasszony, benzint kell tenni bele, anélkül nem megy.
Mondom, van benne, teli van.
Több ötlete nem volt, kiszállt.
Mondja, indítani kell.
Mutatom hogy csinál.
Mondja, hívjam a szerelőt.
Jó. (Melyiket a huszonötezer szuzukis szerelő-ismerősöm közül?!) Ha tudnám a szervíz számát...
Segített odébbtolni pár centit, hogy kiférjen és ezzel otthagyott.

Jópár telefonhívás és másfél óra várakozás után megjött a nemszuzukideszerelő ismerős, elvontatott.
A 40-es sebesség száguldásnak tűnt s egy-egy rándításnál aszittem szétesik szegény autócska.

Betoljuk a műhelybe, nézik.
Sorolják, mi baja lehet.
Indítják. Nem indul.
Mondom, van itt két bigyusz, a szőnyegen találtam.
Megnézik, beteszik, indítják, indul.

Halleluja!

Még jó, hogy nem ráztam ki a szőnyeget bigyuszostól!
Még jó, hogy csak ennyi baja volt s csak a fél délutánom ment rá!
Még jó, hogy tudom, hogy ha ezután lepotyognak a bigyuszok hová kell tenni őket!

Még ... jó éjt!