Amikor

anyum felhívott ma este és mondta, hogy apumat tegnap beutalták a kórházba, hát, nem mondom, hogy repdtestem az örömtől.
Épp a legújabb Polcz Alaine-es könyvet kezdtem el olvasni ma délután, Az utolsó mérföld - Beszélgetés életről, halálról, testről és lélekről címűt. Valahol ott tartottam, hogy a két beszélgetőtárs - Polcz Alaine és Bitó László - azon vitatkoznak, hogy mikor kell elengedni a haldoklót, mikor ér véget az élet. Valahogy Polcz Alaine életfelfogása közelebb áll hozzám.

"Azt mondom, hogy amikor valóban megérett valaki a halálra, akkor meg is hal." (Polcz Alaine)
(...)

"Én viszont azt vallom: aki hisz abban, hogy a lélek tovább él, az ne rövidítse le az útját, hanem élje át az utolsó élményeit is."(Polcz Alaine)

Bitó László: És nem szabad szorongásoldót alkalmazni? A halálfélem miatti szorongást föl lehetne oldani olyasfajta szerrel, amit az operációk előtt használnak. Ki lehetne fejleszteni olyan félelemoldó szereket, amelyek mellett a tudatállapot akár hosszabb távon is valóban teljesen tiszta marad. És miért ne léphetnénk ki az életből olyan tiszta tudatállapotban, amelyben készek vagyunk meghalni.
Polcz Alaine: Azért, mert nem tudjuk, még mi vár ránk, ha nem adjuk fel az életet. Én azt hiszem, hogy mindent elrendeztem, csakhogy ez az én hitem. De nincs az embernek akkora tudása, rálátása, hogy igen, én mindent tudok, mindent látok, elrendeztem a dolgaimat. Ez a könnyebb megoldás. Az én spirituális felfogásom szerint ne avatkozzunk be, ha nem muszáj. (...) én egyértelműen hiszek abban, hogy a lélek tovább él. Ha a lélek tovább él, és én elveszem az utolsó időt, amire szükség van, akkor jóvátehetetlen hibát követek el. (...)

No, apum nincs halálán, de beteg. Jobb úgy hazagondolni, hogy rendben vannak, egészségesek (már amennyire lehet...) s most, mikor komolyabbra fordult a betegsége, mindenféle végigcikázott a fejemben.

Jó tudni, hogy vannak szüleim. Így teljes a kép, hogy ők ketten ott vannak egymásnak, és néha nekünk, nekem is.
Mostanában fél szemmel figyelgetem őket és próbálom megérteni magamat.
A cst-s tanfolyam sokmindent összekavart bennem, de kezdenek letisztulni a hullámok, talán, és azóta vált tudatosan is egyre fontosabbá számomra a családom. A gyökereim.
Azóta kezdem tudni elfogadni, merni bevallani, tudni felvállalni, hogy általuk létezem s hogy a szüleim nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy olyan vagyok, amilyen.
A dac, a tagadás szelidül. Tudok örülni nekik.
S ez új és fontos, hogy nekik. Hogy mindketten helyet kapnak a képben. Hogy a reflektorfény elmozdult.

Felhívtam. Viccesre vettem, kérdeztem tőle, hogy megunta-e az otthoni kosztot és kiszolgálást és azért váltott-e szolgáltatót :D.
Felvidított, hogy jókedvű volt, az ijesztő felhők sitty-sutty eloszlottak. Meg fog gyógyulni.

De imádkozhattok érte ti is.