Jelentem

Ölelések, üdvözletek átadva Hunyadon.

MP, anyukád elfogadta, örült neki, de inkább élőben kéri, tőled.
MH, anyukád köszöni szépen, ő is puszil mindenkit.

Szépséges szép új hetet, mindenkinek!

Budapest, szeptember 18-19

Lépésről-lépésre

Nem vagyok a fokozatosság elvének legnagyobb híve, mégis úgy tűnik, hogy vannak olyan helyzetek, amikor ez akaratom ellenére is gyakorlatommá válik.

A tavasz folyamán, amikor meghúztam az autót, úgy gondoltam, hogy nem ártana teljesen lefestetni. Jól esne neki, ráférne, szebb lenne, gondoltam.

Azt tanácsolták, hogy ne tegyem, mert nem érdemes.

Azóta lefestődött a bal első sárhányója, az oldala és most a teteje következik. Lassan tényleg körbeérünk a felújítással.

De ti tudjátok, hogy mindez nem is olyan olcsó mulatság?!

Autó reloaded

Az autós sztorik nem érnek véget, úgy látszik.

Tegnap a kolleganőm vezetett, és alig gurultunk néhány métert, megállított a rendőr. Nem voltak felkapcsolva a lámpák.
Igazoltatja, húzza jobbra-balra a szemöldökét és az orrát, nézi a rendszámot s egyre hangosabban kiabál.

Kolleganő ül, én kiszállok.
Kiderült, hogy a zöld kártya a régi rendszámra szól (tavaly elveszítették őket), amire 4-7000 lej közötti büntetés dukál.
De utólag kiderül, hogy a legnagyobb baj mégsem ez, hanem az, hogy a kolleganő nem száll ki, nem fejezi ki tiszteletét Rendőr Őfelsége iránt.

Csillapítgatom, békítem, mosolygok, bambulok, szelidítem, kérem sűrűn az elnézéseket, pislogok, igérem, hogy ezután jó kislányok leszünk, hogy megtanuljuk, hogy mi a tisztelet...

A kollegája is csitítgatja, de ő csak ontja, ontja magából sértettsége füstjét.

2 pont és 150 lej a história ára.
De csak azért, mert nők vagyunk. Ha férfiak lettünk volna, tutti kifizetteti velünk a maximális díjat - mondja.

Kedves volt, rendes, nincs is harag. Nem volt poroltónk sem, elsősegélyes doboz sem, és még ki tudja mennyi mindenért büntethetett volna...

De kinek számlázzuk ki a nőiességbe való tiprás árát?

Derült égből villámcsapás

avagy eső után faborulás.

Ma, az iroda udvarán rádőlt egy fa a Zautókára.

Mentségére legyen mondva, hogy igen korhadt volt szegény, egy levél, nem sok, annyi sem volt már rajta, az ágacskái úgy repedeztek a kezem között, mint a fogpiszkáló, a gyökerei alig 15 cm-re voltak a földben.

Megtermett fácska volt, valamikor jó kis árnyékot tarthatott a lakóközösségnek az udvaron. A bácsi, aki évekkel ezelőtt ültette nem hiába ragaszkodott hozzá és tiltotta le mindenkinek, hogy kivágják.
Annak ellenére, hogy évek óta kiszáradt, a szomszédok már három-négy éve győzködik, hogy tegye meg, mert veszélyes is lehet. A fa maradt - máig, amikoris bevallotta nyilvánosan, hogy bukik a Szuzukikra. Nem is mindegyikre, hanem csak egyre, a miénkre, a Kiválasztottra.

Kora reggel, amikor látta feltűnni az udvar mélyén ugrott egyet örömében, s tapsikolt is , amikor egyre csak közeledett és közeledett felé. Abban reménykedett, hogy a vonzalom kölcsönös, hiszem a Fehér Szépség határozottan épp felé tartott. Három napja, amikor először látta bekanyarodni szívéről elszállt minden bánat és felizzott benne az eltemett remények parázsa. Már-már kiugrott a szíve örömében, amikor leparkolt vele szemben, de aztán valami miatt egyszercsak mégis odébb állt, kicsit oldalra, úgy, hogy jól körbe kellett forgatni az ágait, hogy láthassa. Már azt hitte megharagudott valamiért, amikor kitolatott előle, s megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az megfordulva visszatolatott mellé.
Nyújtogatta az ágait, kacsintgatott a rászáradt rügyeivel, megmaradt büszkesége és daliássága teljességével hódítani akart. Az esőcseppekkel szövetkezve zongorázott, egyik melódiát a másik után susogta velük együtt a szél.

Minél tovább nézte a Zautót, annál jobban belészeretett. Alig bírt talpon maradni, a mámortól rogyadoztak a térdei.

Délután, 3 körül azonban nem bírta már és határozott tettekkel vallott.

Átölelte az álomszép macskaszemű hercegnőt és teljes hosszával rádőlt, ágaival, mint oltalmazó karokkal betakarva őt. Zuhanás közben a Zautó tetejére borult, és örömmel nyugtázta, hogy Új Szerelme fogadja őt, hiszen annak feszes tartása itt-ott engedett, lazított.

Az Emberek nem értik meg az effajta szerelmet. Nászuk nem tarthatott soká.
Meglepett és haragot sejtető hangok tűntek fel az udvaron, jöttek, rángatták, és hiába kapaszkodott minden megmaradt erejével, elvonszolták, szétfűrészelték és zöld tartályok mellé dobigálták cafatokra tépdesett maradványait.

Legdühösebb az egyik Magassarkú volt, aki sokat telefonált a hececáré közben és valami rendőrséget és tűzoltóságot emlegetett.

Utolsó lélegzetével azon tanakodott, hogy vakon a szerelem bűncselekménynek számít ezeken a tájakon?
Vagy eretnekként máglyára viszik a Szerelmeseket itt?

Micsoda világ...!

A hangom és ami mögötte van

Hallgatom mostanában a hangom.
Egy-egy beszélgetés közben időnként felfigyelek arra, hogy miként hangzik a szó a számból.
De legtöbbször utána játszom vissza egy-egy részletét és találom meg a jobb színt, hanglejtést az üzenethez.

Mert a hangom néha nem hallatszik, néha érdes, néha parancsoló, néha türelmetlen. Nyers.

A kapcsolataimat alakítja nemcsak az, amit mondok, hanem az is, ahogyan.

És sokszor nem találom a helyzethez találó szavakat. Vagy szavakat talán még igen, de koppanóakat.

Ki tudja rabláncra verni a hiábavaló szavakat? Ki tudja megszelídíteni a hangszálakat? Bebalzsamozni őket, hogy gyógyító szavakat mondhassak?

Vágyom arra,
... hogy csak akkor csak akkor szóljak, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják
... hogy türelemmel a fejedelmet is tudjam rábeszélni
... hogy szelíd szóval a csökönyösséget is megtörjem
... hogy elszámoláskor szavaim alapján felmentsenek
... hogy számnak beszéde mély víz, áradó patak, bölcsesség forrása legyen
... hogy válaszolni tudjak, és idejében mondjam ki a szót
... hogy higgadt válasszal elhárítsam az indulatot, mert a bántó beszéd haragot támaszt
... hogy ajkam szólása megőrizzen
... hogy vigyázni tudjak a beszédemre
(Ld. Példabeszédek könyve 10, 14, 15, 17, 18, 25. rész, Efézusbelieknek írt levél 4, 5. rész )

Telefon. Mobil, zene, kamera, net, hang

Ezzel a készülékkel leptem ma meg magam. Tapogatom, rendezgetem, ízlelgetem, kóstolgatom.
Örülök neki.
Hívjatok :)

Miss Pettigrew Lives for a Day & Mon meilleur ami

Két film, amit mostanában láttam és élveztem.

A második egy ledöbbenést mutat be: Francois éli az életét és közben észre sem veszi, hogy nincsenek igazi barátai - addig, míg üzlettársa feladatot nem ad neki, mégpedig azt, hogy tíz nap alatt bizonyítsa be, hogy van legalább 1 igazi barátja.

"It takes a lifetime to learn the meaning of friendship" - szól a bölcsesség, de úgy tűnik, az életben megadatik néha, hogy gyorsabban is tanuljunk.

Az első igazán jól esett a lelkemnek most. A párbeszédek, a szereplők, a történet, az értékek, amiket közvetít: cakkompakk az egész. Humoros, itt-ott tragédiába fulladó kerek történet Miss Pettigrew 1 napjáról - naná, hogy heppienddel.

Budapest, szeptember 18-19

19.-én egy konferencián veszek részt Budapesten és még jó, hogy egy régvárt koncert is akkortájt lesz, 18-án este, így összekapcsoljuk a kellemeset a hasznossal és két legyet lövünk le töltény nélkül.

Ötletelünk, hogy ezen a két eseményen kívül mivel töltsük el az időnket.

Ti mit tennétek, ha volna egy szabad délelőttötök és délutánotok Budapesten?
Ha elegendő ötlet gyűl, hétvégére is maradunk.

No?

Örülve sírok

Amikor ma egy hete hazaértünk a bicajtúráról olyan hűvös szél fújt Nagyváradon, hogy azt hittem hirtelen - végérvényesen beköszöntött az ősz. A napokban azonban újra nyár volt.

Bár kétszer is voltam kirándulni a vakációban, többször is összeszámoltam már fejben a nyár eseményeit, mert hihetetlennek tűnik számomra, hogy valóban eltelt.

Gazdag nyaram volt - így, szüretelés táján számbaveszem, ízlelgetem a nyár, az év eseményeit, élményeit.
Gazdag volt eseményekben, élményekben, kapcsolatokban, munkában, ünnepekben, emlékekben. Gazdag volt - gazdag vagyok.

A bicajtúra után nehezen szokok vissza a dolgos hétköznapokba. A listáim nem akarnak elfogyni, a felírt tennivalók közül alig-alig tudok kihúzigálni néhányat.


És ma egy temetésen voltunk. Az idén sokadjára álltunk gyászoló család mögött.
A szívem örült, de a szemem sírt, mert az Eltávozott és családja csodát élt át, de az űr, amit hagyott minden zeg-zugban észlelhető.

BB. nagybátyja az elmúlt 2 hetet kórházban töltötte és senki nem gondolta volna, hogy haza már csak a testét viszik. Nyugodt, békés, csendes és dolgos ember volt, ritkán beszélt, de szavai sokat értek. Istenben valamilyen szinten hitt, a Szeretet Isteneként ismerte, de nyilvánosan soha nem hozott döntést arról, hogy mihez is kezdjen ezzel az Istennel.
Szerda éjjel már nagyon rosszul volt, lélegezni is alig tudott. Egyértelművé vált, hogy ez már a vég s ahogy teltek a percek egyre világosabbá vált, hogy végérvényesen el kell búcsúzni tőle. A felesége és fia hívták a lelkészt, aki örömmel jött is volna, de mellhártyagyulladással feküdt otthon.
Mégis eljött, imádkozott a betegért, s itt jön a csoda: az addig alig lélegző beteg összekulcsolta a kezét és elkezdett imádkozni. Bocsánatot kért a bűneiért és kérte Istent, hogy fogadja őt be az országába. Az ámen volt az utolsó szava. Visszaesett a kómába és pár órán belül örökre megpihent.
Sírtunk és örültünk egyszerre, amikor anyósom és később a családtagok mesélték mindezeket!

Elképzeltem, amint ott áll mellette a felesége, a fia, a testvére és a lelkész.
Mindenki fel van készülve arra, hogy meghal. Előtte való nap elbúcsúzott szeretteitől: "Szép volt, jó volt, de most már vége...Ennyi volt.". Szeretett volna még élni, hisz ki számít a halálra 59 évesen?!
A fájdalmai egyre nagyobbak, annyira, hogy már meg sem tud szólalni. A levegőben összeér a testi fájdalom és a búcsúzásé, az elvesztés, az életről való lemondás kegyetlen tusája fojtogatja a jelenlévők torkát. Visszaszámlálás. A harc eldőlt, már csak az a kérdés, hogy a test mikor észleli, hogy a lelket hazaszólították.
A reménytelenség már-már kiszorítja az utolsó lélegzetnyi levegőt is a szobából. Vége, ennyi volt, ennyi adatott. Egyre ritkul a szuszogás, az ajkak lepecsételtettek, a test nem mozdul.
De a küzdelem folyatódik. Mert a lélek nem nyugodt. Az arc harcot sejtet. Nem, nem csak a fájdalom látszik rajta. Több annál! Valamit el kell még rendezni, az Úristennek el kell még mondani valamit, amire 59 év alatt nem volt idő, amihez nem volt bátorság talán.
És az a Szeretet, akiben hitt Ferenc bá' tartogat még a szeretetéből egy imányi erőt a beteg számára. Sem több, sem kevesebb időt és erőt, csak annyit, amennyi a néma ajkaknak elegendő kimondani a hitvallás szavait.
A hazaszólítás szavának engedő test csoda folytán megelevenedik, az ajkak megmozdulnak, a hangszálak felélednek, az értelem visszatér, a kéz összekulcsolódik: az imádsághoz szükséges mozdulatok és kellékek újra a beteg rendelkezésére állnak, hogy hozhassa meg az örökkévalóságra szóló döntést.
Az arc kisimul, a harc eldőlt, a lélek kegyelmet nyert. A beteg megpihent.
Kegyelem. Csoda.

Szerettem volna ott lenni, részese lenni ennek a csodának. Szerettem volna hallani a mennyei sereg örömujjongását. Szerettem volna látni, amint a meggyötört test megpihen az Atya kebelén.
Nem voltam ott, nem láttam, de mégis mindezek csíráját megláthattam a gyermekei szemében, a felesége fájdalmon átcsillanó békességében.

Hogyne sírna a szemem látva az általa gondozott kertet, amit már nem gondozhat többé. Hiányzik a képből, amikor a házához érek. Még nekem is. És hihetetlennek tűnt, hogy nincs többé itt és a testét elhantolják.
Számtalan apró mozdulat és tárgy emlékeztet rá.

De örvendek is közben, mert kegyelmet talált és nem kell többé szenvednie.

A viszontlátás boldog reményében búcsúzunk, Ferenc bá'. Halálod bizonyságtétel és útjelző a menny irányába.

Az örökérvényű győzelem révén nem a halálé az utolsó szó.

BiCikLITúúúúúúúúúúúúúúúúra, 2008

Boomp3.com