péntek, szeptember 05, 2008

Örülve sírok

Amikor ma egy hete hazaértünk a bicajtúráról olyan hűvös szél fújt Nagyváradon, hogy azt hittem hirtelen - végérvényesen beköszöntött az ősz. A napokban azonban újra nyár volt.

Bár kétszer is voltam kirándulni a vakációban, többször is összeszámoltam már fejben a nyár eseményeit, mert hihetetlennek tűnik számomra, hogy valóban eltelt.

Gazdag nyaram volt - így, szüretelés táján számbaveszem, ízlelgetem a nyár, az év eseményeit, élményeit.
Gazdag volt eseményekben, élményekben, kapcsolatokban, munkában, ünnepekben, emlékekben. Gazdag volt - gazdag vagyok.

A bicajtúra után nehezen szokok vissza a dolgos hétköznapokba. A listáim nem akarnak elfogyni, a felírt tennivalók közül alig-alig tudok kihúzigálni néhányat.


És ma egy temetésen voltunk. Az idén sokadjára álltunk gyászoló család mögött.
A szívem örült, de a szemem sírt, mert az Eltávozott és családja csodát élt át, de az űr, amit hagyott minden zeg-zugban észlelhető.

BB. nagybátyja az elmúlt 2 hetet kórházban töltötte és senki nem gondolta volna, hogy haza már csak a testét viszik. Nyugodt, békés, csendes és dolgos ember volt, ritkán beszélt, de szavai sokat értek. Istenben valamilyen szinten hitt, a Szeretet Isteneként ismerte, de nyilvánosan soha nem hozott döntést arról, hogy mihez is kezdjen ezzel az Istennel.
Szerda éjjel már nagyon rosszul volt, lélegezni is alig tudott. Egyértelművé vált, hogy ez már a vég s ahogy teltek a percek egyre világosabbá vált, hogy végérvényesen el kell búcsúzni tőle. A felesége és fia hívták a lelkészt, aki örömmel jött is volna, de mellhártyagyulladással feküdt otthon.
Mégis eljött, imádkozott a betegért, s itt jön a csoda: az addig alig lélegző beteg összekulcsolta a kezét és elkezdett imádkozni. Bocsánatot kért a bűneiért és kérte Istent, hogy fogadja őt be az országába. Az ámen volt az utolsó szava. Visszaesett a kómába és pár órán belül örökre megpihent.
Sírtunk és örültünk egyszerre, amikor anyósom és később a családtagok mesélték mindezeket!

Elképzeltem, amint ott áll mellette a felesége, a fia, a testvére és a lelkész.
Mindenki fel van készülve arra, hogy meghal. Előtte való nap elbúcsúzott szeretteitől: "Szép volt, jó volt, de most már vége...Ennyi volt.". Szeretett volna még élni, hisz ki számít a halálra 59 évesen?!
A fájdalmai egyre nagyobbak, annyira, hogy már meg sem tud szólalni. A levegőben összeér a testi fájdalom és a búcsúzásé, az elvesztés, az életről való lemondás kegyetlen tusája fojtogatja a jelenlévők torkát. Visszaszámlálás. A harc eldőlt, már csak az a kérdés, hogy a test mikor észleli, hogy a lelket hazaszólították.
A reménytelenség már-már kiszorítja az utolsó lélegzetnyi levegőt is a szobából. Vége, ennyi volt, ennyi adatott. Egyre ritkul a szuszogás, az ajkak lepecsételtettek, a test nem mozdul.
De a küzdelem folyatódik. Mert a lélek nem nyugodt. Az arc harcot sejtet. Nem, nem csak a fájdalom látszik rajta. Több annál! Valamit el kell még rendezni, az Úristennek el kell még mondani valamit, amire 59 év alatt nem volt idő, amihez nem volt bátorság talán.
És az a Szeretet, akiben hitt Ferenc bá' tartogat még a szeretetéből egy imányi erőt a beteg számára. Sem több, sem kevesebb időt és erőt, csak annyit, amennyi a néma ajkaknak elegendő kimondani a hitvallás szavait.
A hazaszólítás szavának engedő test csoda folytán megelevenedik, az ajkak megmozdulnak, a hangszálak felélednek, az értelem visszatér, a kéz összekulcsolódik: az imádsághoz szükséges mozdulatok és kellékek újra a beteg rendelkezésére állnak, hogy hozhassa meg az örökkévalóságra szóló döntést.
Az arc kisimul, a harc eldőlt, a lélek kegyelmet nyert. A beteg megpihent.
Kegyelem. Csoda.

Szerettem volna ott lenni, részese lenni ennek a csodának. Szerettem volna hallani a mennyei sereg örömujjongását. Szerettem volna látni, amint a meggyötört test megpihen az Atya kebelén.
Nem voltam ott, nem láttam, de mégis mindezek csíráját megláthattam a gyermekei szemében, a felesége fájdalmon átcsillanó békességében.

Hogyne sírna a szemem látva az általa gondozott kertet, amit már nem gondozhat többé. Hiányzik a képből, amikor a házához érek. Még nekem is. És hihetetlennek tűnt, hogy nincs többé itt és a testét elhantolják.
Számtalan apró mozdulat és tárgy emlékeztet rá.

De örvendek is közben, mert kegyelmet talált és nem kell többé szenvednie.

A viszontlátás boldog reményében búcsúzunk, Ferenc bá'. Halálod bizonyságtétel és útjelző a menny irányába.

Az örökérvényű győzelem révén nem a halálé az utolsó szó.



5 megjegyzés:

Lea Mónika írta...

jó volt ezt olvasni...:)

márta írta...

Az én mamám hívő asszony volt. Élete végén hetekig feküdt mozdulatlanul, nem volt ereje még megszólalni sem. Apu volt vele, mikor meghalt, illetve a szomszédos szobában. Mikor átment megnézni, hogy van, a nehéz szék az ágya mellett el volt tolva és ő térdelve imádkozott az ágy mellett. Már meg volt halva. Utolsó erejével még letérdelt imádkozni...
Örülök, hogy a rokonotok is találkozott Istennel. És őszinte részvétem.

Tücike írta...

Őszinte részvétem a családnak. De tényleg felemelő olvasni ezt a bejegyzést.

Névtelen írta...

Fogadd részvétem... Köszönöm a beszámolót...

encóka írta...

napok óta a történet hatása alatt vagyok. Amazing grace...
és újra feléled bennem a remény, hogy másokkal is megtörténik a csoda, még időben.
Vigasztalást kívánok nektek!