Megjártam

No, ma is megjártam a hadak útját. S most fél órát töltöttem - potyára - azzal, hogy rákeressek a spontánul adott cím jelentésére.

Csak Nyíregyházáig mentem, annyira messze azért nem. S nem hadba. Háborúság sem lett belőle, mert túléltük mindannyian. A bemutatást is, meg a vezetést is. Előbbit angolul tartottam, utóbbit először próbáltam ki úgy, hogy én voltam a rangidős söför és először vezettem Magyarországon. A másodikat jobban élveztem, bár mire már fellélegeztem volna a borsi úton szinte ráhajtottam a holtpontban felbukkanó kék lógénre. Világosan emlékszem rá, hogy visszapillantóba is, jobb tükörbe is néztem indexelés közben s mégsem láttam. No, de megúsztuk hála Istennek s az őrzőangyalok hadának.

Következtetések:

1. tévhitnek bizonyult, hogy egy konferencia attól jó, ha a későre érkezettek már nem kapnak ülőhelyet a díszteremben
2. tévhit, hogy olvasni jobb a bemutatást, ha az ember lánya nem született angol anyanyelvűnek (a bevezetés, az átkötő szövegek és a kérdésekre adott válaszaim szabadon szárnyaltak ki belőlem, olvasva a szöveg azonban nem akart inglisül hangzani, brrr.)
3. dr. Molnár Péter professzor úr kutatásai és előadása során is bebizonyosodott, hogy az anyai ösztönről szóló legendák sem valósak, s az is tévhit, hogy a csecsemők hónapokig nem látnak, nem hallanak. Sőt!

Fontosnak tartom, amiket mondott.

Hogy a pár perces babák már reagálnak az anya hangulatára, arckifejezésére, s legrosszabb az számukra, ha semmiféle stimulus nem éri őket. Pár percesen tökéletesen utánozzák annak a személynek a reakcióit, hangulatát, aki ölében vannak. Ugyanakkor provokálnak is érzelmeket, amire ha nem érkezik válasz, megtanulják, hogy nem jó dolog érezni. Ha az imprinting időszakában megtanulják, hogy nincs válasz a provokációra, ingerszegénységben nőnek fel és nemcsak, hogy nem tudják fogadni az affektív jeleket, de ezt az életük végéig marcangoló űrt mindenféle káros dologgal próbálják betölteni (pl. drogok, alkohol vagy "munkahol"). Egyrészt. Másrészt ezt az érzelemmentességi mintát adják tovább, generációkon át fenntartva ezt az ördögi kört.

Nem cselekedni (értsd: nem kifejezni elfogadást) ilyen kontextusban gyilkossággal vagy bírósági végzéssel is felér.

Az anyai "ösztön" tanult dolog. Azt nyújtjuk, amit megtanultunk életünk első perceiben. Nem gének, hanem tanulás kérdése tehát az egész. Ami pedig mindenkinek jó hír: megtanulhatunk érzelmeket fogadni és nyújtani, kifejezni. Később is, ha nincs mit előszedni a tarsolyunkból.

Ijesztő ilyen perspektívában hallani és mondani azt, hogy a gyerek csak kényességből, hisztiből sír s nem szabad felvenni, nehogy "elkapjon".

A közelség, az elfogadás, egyszóval a szeretet apró-cseprő, de sok-sok jele a legnagyobb ajándék, amit adhatunk. Életreszólóan meghatároz.

A kiváló angolsággal előadott és alaposan dokumentált bemutatásról készült videofelvétel állítólag a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolájának honlapján elérhető. Én nem találtam meg az előbb, de ha megtaláljátok és érdekel a téma, hallgassatok bele.

A mi előadásunk a romániai gyermekszegénységről és szociálpolitikákról szólt. Szegénynek lenni, szegénységet megtanulni, kilátástalanságba, reménytelenségbe beletörődni sem jobb azonban, mint érzelem-megvonásban, kötődésre való képtelenségben.

Jaj, Istenem, a világ, kinek szoros, kinek tág...