Gyönyörűen sütött a nap tegnap is, annyira gyönyörűen, hogy sikerült kicsalogatnia a lakásból egy bringázásra.
Egy hete várt rám egy kölcsönbicaj kulcsa, kár lett volna elszalasztani a lehetőséget.
Jó nagyot teker(eg)tünk. S ebből nagyon sokat hepe-hupás szántóföldek mellett, földutakon, úh. érzem is rendesen a mellékhatásokat.
A gyerkőcökhöz is bekanyarodtunk: volt öröm! Hintáztunk, forogtunk, pörögtünk, sétáltunk, bicikliztünk kézen fogva, cicát simogattunk... s még mi mindent! Körberajongtak s mi megszeretgettük őket. Nőnek. S egyre élesebb a kérdés, hogy miért nem hozzuk őket haza időnként onnan. "Miért nem viszel haza? Mikor viszel haza?" S a magyarázatok túl szegényesek, úgy érzem.
Miért is?
Tegnap azt mondtam, hogy késő van, nemsokára este lesz és nem lesz hol aludnunk ennyien, s különben is dolgom van, "házi feladatom". Erre Bettike azt mondta, hogy akkor hozzuk csak őt. Mert ő elfér az ágyon mellettünk. S ma meg is kérdezte, hogy megírtam-e amit kellett, a házi feladatomat.
S azt is mondták, hogy ők játszanak majd csendben míg én dolgozom. Vagy játszanak Bálinttal.
Miért is nem hozzuk őket gyakrabban? Úgy érzem szegényesek a kifogásaim. Mert sok hétvégém telik el semmiségekkel.
Közben ott csengenek Jézus szavai időnként... "ha egyet is befogadtok e kicsinyek közül, engem fogadtok be" s az az ige is, hogy az igazi istentisztelet az, amikor meglátogatjuk az özvegyeket és az árvákat...
Az biztos, hogy sok végigült vasárnap helyett több haszon lenne az ilyesmiből.
2 megjegyzés:
Képzeld el, milyen lenne, ha egyszer csak mindenki elkezdené megélni, megvalósítani azt, amiről a szíve mélyén tudja, hogy jó lenne. Az ilyen éles kérdések, amelyeket néha a gyerekek, néha mi magunk tesszük fel magunknak, olyanok, hogy szeretjük őket félretenni, nem komolyan venni, mert annyira őrültségnek tűnik. És teljesen ellentétben a jó kis kényelmes, önző éldegélésünkkel. Magamról beszélek ám, nem másról...:)
Hmmm... nemtommilyen lenne... Lehet, hogy eccer kipróbálom.
Megjegyzés küldése