Fejfájós napok vannak mögöttem. Kéne egy jó erős, puha abroncs a fejemre mostanában, mert néha úgy érzem menten szétrobban.
Hogy lehet lazítani? Elfelejteni a fájdalmas dolgokat? Hogy lehet kiszellőztetni az emlékeket?
Úgy érzem néha, hogy életem minden területén kudarcot vallok mostanság.
A kapcsolataim minden szinten nyikorognak. Istennel és emberrel egyaránt. S nemcsak egy emberrel, hanem az emberek sokféle fajtájával. Főleg azokkal, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyok: Társsal, barátokkal, kollegákkal, diákokkal...
Ezek szerint csak velem kell legyen a baj, úgy gondolom.
De micsoda?
Mit kellene másképp tennem?
Nevetnem kellene a hibákon. Sőt, észre sem kéne vennem őket. Akkor biztosan jobb lenne.
De mit tegyek, ha LÁTOM és megemlítem a hibákat? Miért gondolja mindenki magáról azt, hogy hibátlan? Miért olyan nehéz elfogadni a kritikát? Nem szeretetből jön? Nem akarok megbántani. De akkor miért nem veszik észre maguktól az emberek, ha bántanak? Miért rossz az, ha elmondom, hogy fáj, hogy bánt, hogy rossz ez nekem? Vagy hogy valamit lehetne másként is.
Bizonyos események és visszajelzések szerint szörnyűséges alak vagyok... Balhét balhé után akarnak a nyakamba varrni. Néha úgy érzem, hogy egyszercsak összedől a híd alattam. Máskor pedig azt, hogy ezek a rossz dolgok természetesek. Hogy persze, hogy nem lehet mindenki jó véleménnyel rólam. Persze, hogy zavar egyeseket, az amit teszek! Égbekiáltó bűn tenni ott valamit, ahol a tétlenség a norma. Nevetnem kellene ezeken és menni tovább. De nem tudok ennyire egyszerűen megbírkózni a rámzúduló vádakkal. Kapcsolatokban élünk, fejlődünk. Persze, hogy fontosak a visszajelzések!
Hogy lehet lazítani? Elfelejteni a fájdalmas dolgokat? Hogy lehet kiszellőztetni az emlékeket?
Úgy érzem néha, hogy életem minden területén kudarcot vallok mostanság.
A kapcsolataim minden szinten nyikorognak. Istennel és emberrel egyaránt. S nemcsak egy emberrel, hanem az emberek sokféle fajtájával. Főleg azokkal, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyok: Társsal, barátokkal, kollegákkal, diákokkal...
Ezek szerint csak velem kell legyen a baj, úgy gondolom.
De micsoda?
Mit kellene másképp tennem?
Nevetnem kellene a hibákon. Sőt, észre sem kéne vennem őket. Akkor biztosan jobb lenne.
De mit tegyek, ha LÁTOM és megemlítem a hibákat? Miért gondolja mindenki magáról azt, hogy hibátlan? Miért olyan nehéz elfogadni a kritikát? Nem szeretetből jön? Nem akarok megbántani. De akkor miért nem veszik észre maguktól az emberek, ha bántanak? Miért rossz az, ha elmondom, hogy fáj, hogy bánt, hogy rossz ez nekem? Vagy hogy valamit lehetne másként is.
Bizonyos események és visszajelzések szerint szörnyűséges alak vagyok... Balhét balhé után akarnak a nyakamba varrni. Néha úgy érzem, hogy egyszercsak összedől a híd alattam. Máskor pedig azt, hogy ezek a rossz dolgok természetesek. Hogy persze, hogy nem lehet mindenki jó véleménnyel rólam. Persze, hogy zavar egyeseket, az amit teszek! Égbekiáltó bűn tenni ott valamit, ahol a tétlenség a norma. Nevetnem kellene ezeken és menni tovább. De nem tudok ennyire egyszerűen megbírkózni a rámzúduló vádakkal. Kapcsolatokban élünk, fejlődünk. Persze, hogy fontosak a visszajelzések!
Bánt, hogy nem tudom túltenni magam a rágalmakon. Hogy bedőlök nekik s elhiszem, hogy számítanak. Hogy megfeledkezem arról, hogy életem sorsa nem az ő kezükben van!
Bánt, hogy nem tudok úgy szeretni, ahogy kellene. Ahogy lehetne. Hogy bár a jót szeretném tenni, nem mindig sikerül. S hogy nem tudok bocsánatot kérni. S hogy nincs bocsánat másoknál.
Minden életerőm elszívja a harag. Amit érzek s amit éreztetnek.
Bánt, hogy nem találok vissza a menedékhelyre. S hogy nem tudok menedéket nyújtani.
Békességre vágyom. Csendre. Arra, hogy a sok-sok kérdőjellel tudjak kezdeni valamit: lássam bennük a pontot, a felkiáltójelet s ne bántson, ha némelyik nem fog kiegyenesedni talán soha.
Mercy me!
2 megjegyzés:
Sok ember helyett, vagy talán részére fogalmaztad meg életérzésed.. nem is tudni hogy valóban fájdalmas őszintségi kifakadás volt vagy csak egy felkiáltójel leszúrása egy levegőben röpködő kérdőjel mellé :-)
... ezért is jó írni, mert ez által is tisztul a gondolat, az érzés és csiszolódik az értelem, az öntudat...
gratuláció az egyszerűen és felismerhetően lejegyezett kérdésfelvetésért,
jóakarattal
Metoikosz
egy időben voltam én is így, és akkor sajnos meghúztam a vonalat - bár csak 1 ember felé, de mégis- meghúztam a vonalat. vagyis: eddig nyitva hagytam az ajtót feléd,(értsd jól, felé) mert láttam, hogy bajban vagy, s ha majd felnősz annyira, hogy begyere hozzám, a kapu nyitva van. De egy kegyelemdöfés után becsuktam az ajtót, akkor is ha tudtam, most nálam , az én felemen a labda... kb két év telt el azóta, és már látom, nem jól tettem. Aztán nemrég elmondtam az én lelkiapukámnak... és fájt, de jó volt hallani végre valakitől egyenesen nem jól tetted, lányom... mert azóta sikerült valahogy kivülről szemlélnem magamat. és tisztán látom, hogy nagyon eltávolodtam a szeretet útjától. Szolgálatról már nem is beszélek. Én-védelem volt, de most már azt kérdem magamtól, minek kellett nekem védeni az énemet?
így utólagosan az a bölcsességem, hogy a mostani szenvedés megéri, ha megmaradok közben szeretőnek, sebezhetőnek...
Megjegyzés küldése