A telefonom

befuccsolt, kipurcant, felmondta a szolgálatot. Cserben hagyott. Kimúlt.
Vagy csak megbetegedett. Pihen egyet. Depressziós.

Tünetek: néha csak úgy, magától kikapcsol.
Néha csak úgy, magától nem ismeri fel a SIM kártyát.
Néha csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül elfelejti a neveket a memóriájából.
Vagy az időt mérni.

Ma du. kártyát cseréltek nekem benne. Minden jel arra mutatott, hogy ezzel megoldódott a probléma. Hívtam vele, beszéltem, üzenetet kaptam, hívtak. Működött.
De nem, sajnos nem gyógyult meg. Nem volt jó a diagnózis.

Mert épp most, miközben írok róla megint elkapta a görcs. Nincs benne SIM - közli.

A telefonom pár hónapos. Minden porcikájába beleszerettem, amikor megvettem. A színe, az illata, a tapintása, a menüje, a formája, a billentyűzete... minden oldalról tetszett. A szó szoros értelmében el voltam ragadtatva tőle. L'amour! Pedig nem is a Nokia L'amour kollekciójából van. Egyszerű kis 2610-es, de nekem mindenre jó volt, amire kellett.

Kezdetben nagyon vigyáztam rá. Egy karc, egy porszem se érte. Védtem. Kényeztettem. Amikor legelőször leesett majd' kiugrott a szívem. Féltettem nagyon.
Napokon át állítgattam, mire minden beállítással kibékültem.
Az analóg képernyővédő és a kockás keret volt a szívem csücske. Mindahányszor visszaállítottam rajta ezeket, ha kellett.
A csengőhang is a szívemhez nőtt.

Sokmindennel tele van a kezem.
Egyszer vettem neki egy szép, piros, puha-bőr szütyőt. Olyan jól illettek egymáshoz! Néha nem tudtam eldönteni melyiküket szeretem jobban. Mindkettejüket, ha visszagondolok.
Egy hét múlva elveszítettem a szütyőt.
Egyedi darab volt. Műalkotás. Nincs több belőle és nem is lesz a bőrdíszmű boltban.
Még mielőtt igazán összeszokhattak volna újra egyedül maradt a telefon.
Egyre gyakrabban és egyre nagyobbakat esett. Csúszott néha métereket a földön. Lett - sorra - néhány karc rajta.

Ő hozzászokott az esésekhez (abból gondolom, hogy hozzászokott, mivel nem nem lett soha semmi nagyobb látható baja) - én pedig ahhoz, hogy le lehet ejteni.

A kezdeti nagy csodálat és törődés megszokássá fásult.
Használtam, ha kellett. És ennyi.

Lassan mindenkinek ilyen telefonja lett.
Megszokottá vált.
Semmi újat nem kerestem már rajta.
Nem figyeltem rá, nem kerestem az új lehetőségeket rajta.
Volt, ha kellett.
Elvolt.

Ma nagy csend volt. Nem csörgött. Megszokásból magammal vittem még délelőtt, később aztán már nem.

Másképp alakult a délutánom, mivel nem tudtam használni.

Asszem a tofu-lé ölte meg, ami ráömlött szombaton.
Vagy a megszokás.

Nyűgölődöm az elvesztésén. Fárasztó. Újat kell keresni, beállítani, hozzászokni, megszelídíteni ... Megelégedtem volna vele, nem kellett volna elromlania.

De asszem nincs mese.