vasárnap, február 01, 2009

Mégsem

gyógyult be annyira a kicsi szívem, mint gondoltam.
Legbelül és legfelül csendes minden, de a közötte levő térben fel-felcsapnak a hullámok. Váratlanul.

Ma de. a halálról is említést tett a lp., amikor a pokol valóságosságáról beszélt és annyira, de annyira előtörtek belőlem a könnyek, hogy alig tudtam észrevétlenül eltüntetni őket.

A napokban sokszor, többször gondolok Rá, mint korábban valaha. Újra és újra észlelem, hogy mennyi helyzetben nincs már jelen... Hogy milyen sok helyről hiányzik. Tanácsokból, ölelésből, hívásból, tekintetből, a bútordarabokból, találkozásokból, ünnepekből...
Konstatállom, hogy amikor volt, mennyire jelen volt - ha hangtalanul is, sokszor - az életemben, az életünkben.

Az utolsó ölelés íze ott bizsereg még a hátam közepén.



Nincsenek megjegyzések: