hétfő, január 19, 2009

Vigasztalódom, gyógyulok

Sok-sok vigasztaló, kedves szót, betűt kaptunk a napokban. Együttérző tekintetek, szavak, ölelések, bátorító imák, erősítő kézfogások...

A szívem szakad meg, látva hogy Apa már nincs, hogy nem jön közénk reggelizni, ebédelni, hogy az ajtó nyílásakor nem ő lép be, hogy nem ő trappolja le a cipőjéről a küszöbön a havat ...
Nézem a képét, és nem tudom felfogni, hogy eltemettük.
Olyan békésen pihent a koporsóban. Mosolygott.

Hiányzik közülünk.

Kisírtam magam s fel-feltör még néhány könnyforrás. De legbelül békességem van abban a bizonyosságban, hogy Apa Istennel és emberekkel kibékülve távozott.

Hirtelen - de legalább nem szenvdett és fáj, mert hiányzik, de meg akarunk nyugodni, mivel annyira szép látni, ahogyan Isten elkészítette őt.
Pár perccel halála előtt - míg várták a mentőt - elszundikált. Mámi megrázta, erre ő felébredt és azt, mondta, hogy "Jaj, álmodtam" - és elmosolyodott. Ezzel a mosollyal feküdt a koporsóban is.

Elengedtem. S ha sírni fogok, akkor nem azért teszem, mert szomorú vagyok, hanem, mert fáj az elvesztése és jó lenne, nekünk, ha itt volna még köztünk. Neki viszont sokkal jobb most.

Gyönyörű, csillag alakú hópelyhek hulltak a fekete ruhás emberekre, miközben hantolták a sírt.


Nincsenek megjegyzések: