Határok

Jábes imája:
Bárcsak megáldanál és kiszélesítenéd határomat, és velem lennél, és minden veszedelemtől megoltalmaznál, hogy ne érjen engem fájdalom!
És megadta Isten néki, amit kért. (1Krón 4:9-10)

Nem tudom miben mérte le Jábes az áldást, a határok kiszélesedését, de biztos kézzelfogható volt, ha úgy értékelik, hogy Isten megadta nekik amit kért.
Néhány éve jelent meg az ITM-nél a Bruce Wilkinson által írt, Jábéc imája c. könyv. Megvettem, elolvastam és tényleg azt hittem, hogy ha őszintén kérem Isten engem is tud ilyesmiben részesíteni. Határok kiszélesítése, oltalom, áldás, fájdalommentes élet. Csábító! Ki ne szeretné, ha Isten neki adna pozitív választ egy ilyen kérésre?!
Vártam tehát a csodát.
S az történt, hogy rengeteg olyan esemény történt velem, amelyek nem kicsit szomorítottak el: életem elég nagy lépései vezettek zsákutcába, nem nyílt rózsa minden reggel az asztalomon, nem töltődött újra magától a pénztárcám és fájt időnként úgy a szívem, mint ahogy sose gondoltam, hogy fájhat.
Elkönyveltem, hogy Jábes okosabbügyesebbjobbszentebb volt, ha őt megáldotta Isten.
A napokban azonban, ahogy átgondoltam a teendőimet úgy tűnt, hogy igencsak bokrosak, szerteágazóak lettek.

Mi más ez, ha nem határok kiszélesedése?

Miért érzem akkor mégis úgy, hogy távolodom Istentől és egyre kevésbé látom a tekintetét? Újra és újra rádöbbenek, hogy nem ismerem, hogy az eddig oly sziklaszilárdan vallott dolgok darabokra hullnak és egyre jobban mozog a talaj a lábam alatt. Miért kell újra meg újra megtanulnom a régóta vallott hitem?

Kérdések halmaza van bennem. S egyre bizonytalanabbak a válaszaim.