Évenként szabályosan, szinte monotonon ismétlõdnek ünnepeink.
Mégsem lehet föllapozni a tavalyi,
vagy az azelõtti ünnepeinket, gondolatainkat az idén.
És rendjén van ez így.
Kínos lenne például egy múlt-év húsvétjára készült prédikációt változatlanul elmondani/visszahallani ma.
Az ismétlõdõ, de sohasem ugyanolyan ünnepeink sorában számomra kiváltságos helyet foglal el az idei Húsvét.
Kezdem megérteni, hogy ez a legcsodálatosabb, legjelentõsebb ünnepünk.
Hiszek Húsvétban, a föltámadásban. Húsvét a hitemet jelenti.
Azt, hogy: mégiscsak lehetséges!
Azt, hogy: mégiscsak lehetséges!
Lehet!
Nem válhat soha életem értelmetlenebbé,
mint Krisztus leesett, értelem nélküli álla a kereszten.
Nem lehet soha sivárabb lelkem,
mint a keresztrõl a semmibe-meredõ fénytelen szempár.
Nem lehetek soha akaratlanabb, közömbösebb,
mint a kereszten függõ mozdulatlan test.
Amikor érzem, hogy ujjaim közt esik szét akaratom;
amikor az utak bezárulnak körülöttem;
amikor belémlopakodik a kétségbeesés:
hát még az egymásnak-rendeltek találkozója is elmaradhat?
- földereng akkor elõttem a szegzett kéz,
a szavak-nélküli tátott száj,
a megkövesedett szem,
a megõszült szakáll.
Egyszerre magasba lendül céltalanul csüngõ kezem.
A megértett Nagypéntek után hozsannát kiált.
Hát mégis!
LEHET, kiáltom, s éledõ értelmem betuzi a szót:
Lendület, Erõ, Hit, Eredmény, Teljesség.
Húsvét.
Nem-értelmetlen, nem-holt, nem-savanyú élet.
Életelemem, életlehetõségem ez a Húsvét.
Csalódásaim,
kétségeim,
kereszteim,
nagypéntekeim föloldódhatnak,
mert Húsvét a gyõzelem.
A lehetõség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése