Képekben

Voltunk

a hétvégén Hunyadon. Otthon.

Otthon, ami ugyanolyan otthon, mint eddig, csak más.

Halogattam a beszámolót, mert nem akarom újra leírni, hogy mennyire kiürült a világ. Legalábbis az, amiben én élek. Nem akarom leírni újra, mert nem akarom, hogy bevésődjenek ezek a szavak a valóságba, nem akarom elhinni, nem tudom felfogni teljesen, hogy mi is történik.

Nagyon fáj a hiány, a veszteség.

Az ajtó nyikorgása mögött, a lábtörlőre koppanó cipőtalpak trappolása után Őt vélem látni, a tárgyak és a hangok ezernyi módon jelenvalóvá teszik.

Az órája ott lóg még, ahová felakasztotta, a fényképezőgépben ott vannak még az általa készített képek. A ruhái a szekrényben vannak. A könyvei a polcon, a gépei a műhelyben. A bakancsában a fűrészpor és a forgács. A kések élében a fenés. A helye az asztalnál. A hangja a térből. A mosolya az arcáról. A tekintete. A tanácsai. A kérdései.

Érkezéskor és távozáskor azonban hiába ölelném, köszönteném. A kinyújtott kar visszahull és az utolsó szoros ölelés emlékét viszi tovább.

"Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer... boldoggá tenne..."
Igen, nem gondoltam volna, de boldoggá tenne.

Most múlik pontosan

Ma este újra és újra ezt a dalt hallgatom. Nagyon szépnek találom a dallamot is, a hangot is, a szöveget is.

Vannak balzsam-dalok. Ez egy újabb olyan.

Filmkockák

Az életem filmkockáiból keveset tudnék felvillantani itt. Különös időszakot élek meg, amiről nem szívesen írok - ide azért nem, mert nem idevaló, máshová pedig azért nem, mert még mindig nem kezdtem el a szép lila füzetbe írni. De élek, vagyok, megvagyok, elvagyok.

Annyira szép ez a sok hó, ami lehullt mifelénk mostanság! Napok óta, újra és újra puha fehér paplan takarja be a várost. Takargatja, szépítgeti, babusgatja, óvja, gyógyítgatja, fehéríti.

Mint a lelkemet az Isten.

Esténként filmeket nézünk.

Center stage I, II, Cin-cin lovag, Revolutionary road, Az Üresfejű és még jópár másorra került. A köztük lévő logikáról a Kedvest kérdezzétek. Az biztos, hogy Ő tudja a legjobban miként válogassa úgy össze őket, hogy a kispárnában lévő altató csak a The end után aktiválódjon.

Apám hitte

Négy

Nem lehet meg nem történtté tenni?
Azt mondani, hogy álom volt, egy teszt vagy egy próba. Nem lehet?

Nem lehet úgy ébredni, hogy nem is igaz ez az egész?

Ctrl + Z ... százszor, ezerszer. De legalább egyszer.

Az F1 sem működik.

Négy és egy kicsi.
Fordul közben körbe a világ és mégsem ér vissza már soha.

Muszáj volt nekem is ...

Your rainbow is strongly shaded indigo and orange.

What is says about you: You are a proud person. You appreciate a challenge. Friends count on you for being honest and insightful. Others are amazed at how you don't give up.

Find the colors of your rainbow at spacefem.com.

Naponta

Naponta beszélek azóta Anyával.
Apró kis életjelek. Kis kavicsok, a tarsolyba s az útra, hogy visszataláljak.

Amíg lehet.

Ha egyszer megígérte,

akkor meg is teszi.

Nem úgy, ahogy gondoltam - és úgy sem, ahogy nem gondoltam. De megtette.

Kigyógyít. Kigyógyított.

Három

Három hete.

HáROM.

Mégsem

gyógyult be annyira a kicsi szívem, mint gondoltam.
Legbelül és legfelül csendes minden, de a közötte levő térben fel-felcsapnak a hullámok. Váratlanul.

Ma de. a halálról is említést tett a lp., amikor a pokol valóságosságáról beszélt és annyira, de annyira előtörtek belőlem a könnyek, hogy alig tudtam észrevétlenül eltüntetni őket.

A napokban sokszor, többször gondolok Rá, mint korábban valaha. Újra és újra észlelem, hogy mennyi helyzetben nincs már jelen... Hogy milyen sok helyről hiányzik. Tanácsokból, ölelésből, hívásból, tekintetből, a bútordarabokból, találkozásokból, ünnepekből...
Konstatállom, hogy amikor volt, mennyire jelen volt - ha hangtalanul is, sokszor - az életemben, az életünkben.

Az utolsó ölelés íze ott bizsereg még a hátam közepén.