Nem lehet észrevétlenül végigélni egy életet. Nem lehet semlegesnek lenni. Nem lehet átlibbenni a következményeken.
Bárhogyan nézem, újra és újra azt látom, hogy a cselekedetnek, a döntésnek nemcsak arra nézve van következménye, aki teszi, hanem mindenki másra is a szűkebb-tágabb környezetből.
Néhány rossz döntés és csak gyűl, gyűl a baj. Egy meg nem bocsátott fájdalom és gyűrűzik a harag, át a tekinteten, az érintésen, a szavakon és az életen. Elfogy a kedvesség, kikopik a mosoly, elpárolog a szeretet, érdesednek a mondatok, rövidesen már csak utasításokra és panaszra telik.
Természetessé válik a számonkérés és a megkövesedő szívekben nem tud kivirágozni a béke. Nincs feloldozás. A zörgő megnyilvánulások közé nem fér már kedvesség, a kőlavina minden élhetőt leteper.
A tiszteletnek nyoma sincs, a törődés rutinmozdulatokká merevedik és csak a mártirszobor fényezés miatt kell. Félelem és ijedtség lopakodik a szemekbe s ott otthonra talál.
Fáj ezt látni. Fáj megélni, ahogy a ki nem gyógyult sebek sok más életet is befertőznek. Fáj, hogy eltelt az életük anélkül, hogy a legfontosabb leckéket megtanulták volna. Fáj, hogy nem tudnak megoldásokat megtanítani. Fáj, hogy rút örökséget hagynak maguk után. Fáj.
Fáj, mert rövid az élet. Fáj, mert méreg. Fáj. Nagyon fáj. Fááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááj.
Nem mindegy mit és hogyan teszek. S az sem, hogy mit és hogyan a többiek. Jajjdemennyirenem!
Bárhogyan nézem, újra és újra azt látom, hogy a cselekedetnek, a döntésnek nemcsak arra nézve van következménye, aki teszi, hanem mindenki másra is a szűkebb-tágabb környezetből.
Néhány rossz döntés és csak gyűl, gyűl a baj. Egy meg nem bocsátott fájdalom és gyűrűzik a harag, át a tekinteten, az érintésen, a szavakon és az életen. Elfogy a kedvesség, kikopik a mosoly, elpárolog a szeretet, érdesednek a mondatok, rövidesen már csak utasításokra és panaszra telik.
Természetessé válik a számonkérés és a megkövesedő szívekben nem tud kivirágozni a béke. Nincs feloldozás. A zörgő megnyilvánulások közé nem fér már kedvesség, a kőlavina minden élhetőt leteper.
A tiszteletnek nyoma sincs, a törődés rutinmozdulatokká merevedik és csak a mártirszobor fényezés miatt kell. Félelem és ijedtség lopakodik a szemekbe s ott otthonra talál.
Fáj ezt látni. Fáj megélni, ahogy a ki nem gyógyult sebek sok más életet is befertőznek. Fáj, hogy eltelt az életük anélkül, hogy a legfontosabb leckéket megtanulták volna. Fáj, hogy nem tudnak megoldásokat megtanítani. Fáj, hogy rút örökséget hagynak maguk után. Fáj.
Fáj, mert rövid az élet. Fáj, mert méreg. Fáj. Nagyon fáj. Fááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááj.
Nem mindegy mit és hogyan teszek. S az sem, hogy mit és hogyan a többiek. Jajjdemennyirenem!
2 megjegyzés:
Annyira igaz és annyira szomorú, hogy így "észrevétlenül" belopóznak ezek a dolgok az életünkbe és nem értjük miért nem szép, mitől nem jó az amit teszünk, az ahogyan élünk...
miért van az, hogy gyakran nem kapom a megfelelő szavakat a kommenthez?
azt hiszem, nem, biztos vagyok benne, hogy nekik is fáj. és talán csak álmaikban kerül ez felszínre.
mégis mi vagyunk szerencsésebbek, akik eljutunk a szavakig
és még szerencsésebbek, ha valamikor tovább tudunk lépni. még mindig sebezhetően...
Megjegyzés küldése