Van úgy,

hogy még a csapból is az folyik, amivel épp foglalkozom.

Egy időben a Golfokat szemeltem ki magamnak és hirtelen tele lett a város Golfokkal.
Aztán Chevrolet-ktől nyüzsögtek az utak.

Majd házakat láttam mindenütt.
Vagy lila ingeket és piros cipőket.

Most is így járok.

A rámzúduló események zuhatagában el is felejtenék partot keresni, de bekapcsolom a rádiót és ott is épp erről beszélnek. És nem is egyszer.

És ezzel újra látok valamit Isten kegyelmességéből. Hihetetlenül türelmes velem! Finoman körülvesz bástyaként állított Szavával és közel engedi a fülemhez az Igét. Odafordítgatja tekintetem a fény felé.
S amikor reped a burok és lágyul a kéreg, be-becseppen egy-egy csepp a romok közé is.

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.