Nem tudok szeretni. Nem tudok bársonyosan odasimulni és bársonyos szavakat édesgetni a homlokomra. Nem tudok meleget csiholni és elolvadni a viszonzott szeretet lángjaiban. Nem tudok mosolyogni és mosolyt deríteni az arcokra, hogy aztán önfeledté váljék a nevetésem. Nem tudok simogatni és belesimulni a szerető karokba. Nem tudok lelkesedni s lelkesíteni lelkesen.
Megfeszűlt bennem a kegyelem s helyette kihűlt a talányok varázsa, megkopott a csillámló remény és kifakult a lágyság a vonásaimból.
Csak azt látom, hogy mi minden nincs, mi minden fáj és nem merek abban hinni, hogy jobb is lehetne még.
Csak azt tudom, hogy szeretnék újra hinni és bízni és nevetni és szeretni. Bugyorog bennem a nem-vagyok-jó-semmire és a nem-akarok-már-jó-lenni-senkinek.
A könnyeim is elárulnak és nem okoznak enyhülést.
Itt a világvége.
Fel akarom adni.
Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem, Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűn.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
