Tegnap ujra nagyot huppantam.
Belém akarták égetni újra azt, hogy csak akkor vagyok jó, ha azt teszem és úgy, ahogy ők gondolják. Hangsúlyozom: gondolják. Mert a jelzések, amiket időnként -és ilyen helyzetekben küldenek felém nem elég egyértelműek ahhoz, hogy kiderítsem mit is szeretnének igazán. Így marad az, hogy időnként letolnak olyan dolgokért, amiket nem is tudtam hogy másként kellett volna tenni. Persze, nem vagyok én ilyen ártatlan, mert sokmindent elszúrtam, tudom.
A vád: kioktató és agresszív vagyok.
Rejtettebben még az is, hogy nem teszek eleget azért, hogy jó kapcsolat legyen a kollegák között. És még az is, hogy nem vagyok eléggé aktív a tanszéki ügyekben vagy ha igen, akkor túl sokat teszek vagy nem úgy, ahogy ők elvárják.
A lényeg: nem vagyok elég hálás, nem vagyok kooperatív.
Nem első eset, hogy ilyennekkel "felszerelve" jövök haza. Úgy gondoltam, hogy kezdek megedződni, immunissá válni és még azt is megtanultam -azt hittem- hogy tudom, mikor kell hallgatni és hogyan kell beszélni.
De a tegnapi fejmosás nem ezt bizonyítja.
Sok igazságtalan vád mellett mégiscsak lehet valami a dologban.
Az biztos, hogy meg kell tanulnom hallgatni. Befogni a szám.
"Ne szólj szám, nem fáj fejem."
És hálásabb is lehetnék. Megtanulhatnám jobban kifejezni a köszönetemet.
És Isten arra tanít, hogy ilyen körülmények között is törekednem kell a békességre.
De hogyan? Hogy kell jól csinálni?
Szabadság van. Éljen a demokrácia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése