Most úgy vagyok, ahogy gyakran az elmúlt években: lázasan feszülök a jó(l)akaroklenni és a nemvagyokjósemmire között.
A kettő között pedig ott vannak a cselekvések, a találkozások, és a tenniakarások, de a köztük levő híd pilléreit elmosta a kuszaság mohája. Mert sokszor nem tudom, hogy éppen minek van itt az ideje.
Időnként elszívja minden erőm a felszín éle, s ha nem tudok mélyebbre vagy magasabbra nézni, akkor kapaszkodókat keresek a megfoghatatlanhoz.
Épp most szakadt el újra az egyik.
S épp most kell újra elhinnem, hogy a békesség - mely az én értelmetlenségeim/értetlenkedéseimet is meghaladja- meg tudja őrizni a szívem és a gondolataim. Ez meghalad. De ha túl- és keresztülmegy rajtam, és marad is egy kis szikrányi belőle bennem, akkor túlélem a mai napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése