szerda, január 13, 2010

Naptár szerint ma,

a hét napjai szerint tegnap volt egy éve annak, hogy szomorú hírrel hívott fel a tesókám és annak is, hogy ennek nyomán én hívtam fel szomorú hírrel a tesókámat.

Egy év.

Nincs kéznél szertartás, csak az emlékezés marad.


S közben érdekeseket olvasok arról, hogy a zsidó vallásban hogyan gyászolnak, hogyan vigasztalnak.





Vigasz a gyászban

A gyászolók vigasztalásának kötelezettsége a temetés után lép érvénybe. Addig engedni kell, hogy a hátramaradottak átadják magukat érzéseiknek: a részvétet sem szabad nyilvánítani. Néhány közösségben szokás temetés előtt részvétlátogatást tenni a gyászoló családnál. Ez nem fér össze a zsidó szokásokkal. Csak a legközelebbi hozzátartozók és barátok - akiknek segítségére a temetés vagy más intéznivalók miatt szükség lehet - látogathatják meg az elhunyt családját a temetés előtt.

A temetést követően a gyászolók első étkezésük alkalmával nem ehetik saját ételeiket. A szomszédoknak, a barátoknak vagy a rokonoknak kell ellátniuk őket. Ez a szokás Ezékiel próféta könyvének 24:17. szakaszából ered, amely elítélően szól az akkori gyászolási gyakorlatról: "...ne edd a gyászolók kenyerét!" Ezért a szomszédok és barátok számára micvá az első étkezéssel, "vigaszétellel" ellátni a gyászolókat. Hagyományosan kemény tojást is adnak ilyenkor, a gyász és a részvét szimbólumát. A tojás gömbölyűsége az élet folyamatosságát jelképezi, s azt sugallja, hogy a kétségbeesést megújhodás és öröm követi. Az étellel kapcsolatban nincsenek különösebb korlátozások, de vigyázni kell, hogy a vendéglátásnak ne legyen összejövetel jellege. Csöndben kell enni, és tekintettel kell lenni a gyászolókra. Az ennivaló nem a látogatóké!

A gyászoló házba lépve nem szabad üdvözlő szavakat mondani. Ha nem tudjuk megfelelő módon kifejezni együttérzésünket, s legfeljebb semmitmondó szavakat találnánk, jobb, ha semmit sem mondunk. A hagyomány úgy kívánja, hogy a látogató ne kezdjen társalogni a gyászolóval, hanem várjon, míg az kezdeményez beszélgetést.

Illik az elhunytról beszélgetni, felidézni emlékét, emlegetni szeretetre méltó tulajdonságait. Aki azt hiszi, hogy ha nem beszél az elhunytról, akkor elvonja a gyászoló figyelmét bánatáról, az nem ismeri a szenvedés lélektanát. A közömbös dolgokról való csevegés sokkal kevésbé vigasztaló, sokkal fájdalmasabb a gyászoló számára, mint a halottra való emlékezés.

A sivá hetében a gyászolóktól az együttérzés hagyományos szavaival szokás elbúcsúzni:

(Hámákom j'náchém etchem b'toch sár ávéléj Cion viJrusálájim.)
"Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért."

Ezenkívül semmit nem kell mondani, de ha a látogató úgy érzi, hogy a gyászolóknak jólesnék még néhány vigasztaló vagy reménykeltő szó - és megtalálja a megfelelő szavakat -, ezeket is hozzáteheti.



4 megjegyzés:

Klári B. írta...

erdekes...

Andi írta...

Különlegesek ezek a zsidó szokások: tele vannak diszkrét, pontos, figyelmes gesztusokkal, mély emberismeretről tanúskodnak.

encóka írta...

még olvasni is jólesik, olzan, mint amikor valaki megért...
hol olvastad, apropó?

natikrisz írta...

Encóka, itt:
http://www.zsido.com/konyvek/zsidonak_lenni/4/775