Karácsonyi képek

Gyertyafényes konyha, Szenteste

Jégszarvason

Nagyvárad város, este

Eszterke, a Kedvenc, az imaházban

Tűnődöm

Ha külön-külön vágyunk rá, miért nem tudjuk kimondani?

Ha tudjuk, hogy a harag nem megoldás, miért nem találjuk meg a békés eszközöket?

Ha könnyebb együtt, miért makacskodunk egyedül?

Ha hídak kellenének, miért falakat építünk?

Ha egyenesen kéne állni, miért görnyedünk?

Ha beszélnünk kellene, miért hallgatunk?

Ma este,

egy reggeli kudarcba fulladt megbeszélés és egy egész napos tanítás után fogorvoshoz mentem. Egyre bátrabban mosolyoghatok, ám a súlyom helyett a pénztárcám apad.

S a jókedvem sem gyarapszik. Időnként nem tudom mivel szórakoztassam magam. Nem tudok kikapcsolni, átkapcsolni. Nem tudom mivel töltsem ki a pihenésre szánt perceket.

Végül szinte alvasásba torkollott a Karinthyzásom, de egy telefoncsörgés az éberek földjén tartott.
Konyhatündérkedés lett a vége.

S azóta csettelek.


Ti hogyan töltődtök?

One for all and all for one

Ma keserűen tapasztaltam a fenti igazság következményeit. Elutasították az egyik csoportos pályázatunk beszámolóját, ami miatt annak a programnak a keretében nem nyerhetek semmilyen más pályázatot.

Keserű hír, mert a doktori ösztöndíjam nélkül verhetem a frissentömött fogaimhoz a garast, hogy kifizethessem a tandíjat ...

Nincs mit, nincs kinek kommentálni: bírálat elküldve, bírálat marad s nincs kinél fellebbezni.

Nem szeretek veszíteni.

Főleg így nem, amikor annyira ködösek a kritériumok és az jár jobban, aki semmit nem tett.

Ma, a héten

Ma megtartottam az előadást, amitől annyira féltem. Románul. Ez még mindig nagy kihívás nekem. A Feketes Sas szállodában szervezték a konferenciát, s nagydobra verték, hogy mindenki jól hallja, hogy lesz. Sajtó, TV(S) ott volt az elején, de a tömeg otthon maradt, s nélkülük inkább jó kis szakmai párbeszéd, vita, ötletelés lett belőle a bemutatások mellett. A laikus résztvevők időnként sűrűn pislogtak a tömény statisztikai és elméleti ködtől, de túlélték.
Én is. Nem dőlt össze a világ. Sőt! Alapvetően jó volt.
Ám gyorsan be kellene iratkoznom egy román nyelvű tanfolyamra. De hová? Hiányzik a román nyelvű kommunikáció, és kicsit sírok azon, hogy bezzeg pár éve nem is vette észre senki, hogy ungurajka vagyok. S ma meg, jajjjajjjjjajjj.

A mérleg úgy billent, hogy azok fogadnak be, akik mások. Az idegenek. Ők (jobban) értékelnek. Hálás vagyok ezért.


A héten megérkezett az újabb könyvszállítmány. Egy egész polcnyi könyvet rendeltünk az idén. Igazi szakmai és irodalmi csemegéket. Nyammi. Csak győzzem kiolvasni őket!

Most, miután jó sokat bajlódtam egy email elküldésével, épp itt az ideje bebújni a meleg takaró alá és olvasva várni haza a sportos Kedvest.
Odapakoltam két stóc könyvet az éjjelimre, hogy legyen mihez nyúlni. :)
Fukuyamától a bizalmas könyv csábít most nagyon meg a Karinthy kötetek. Főleg a vendégvárós - valamiért.

Jóccakát!

SOS:
Nem tudtok egy kiadó, szép-jó kis házikót, kandallósat, valahol a közelben, 2-3 napra? Nem baj, ha van hó is körülötte. :D

10 dolog, amihez szeretnék jól érteni

1. A hallgatáshoz.
   
2. A meghallgatáshoz.
3. A beszédhez.
4. Másokhoz.
5. Magamhoz.
6. Az elemzéshez.
7. A szétszedéshez.
   
8. Az összerakáshoz.
9. A szakmámhoz.
10. Az élethez és a halálhoz.
    

10 dolog, amihez jól értek

1. A nyafogáshoz.
2. A kifogások kereséséhez.
3. Az elnapoláshoz.
4. Az időhúzáshoz.
5. A forrókásakerülgetéshez.
6. A(z) (ön)sajnálkozáshoz.
7. A morcogáshoz.
8. A duzzogáshoz.
9. A kritizáláshoz.
10. A gabalyításhoz.
    

Ahhoz képest....

ugye, amikor meghúzzák majd a vonalat, akkor számbaveszik a lehetőségeket, körülményeket is, amiket kaptunk? Ugye?

S vajon jó ez nekem, vagy rossz?

Hirtelen jó ötletnek tűnt, mikor elkezdtem sajnálni magam, de most, hogy belegondolok a másik irányból is, már nem felhőtlen a felsóhajtásom.

Hiába, no, még mindig az elfogadottságomon rágódom.

Számomra úgy kerek a világ, ha elfogadnak. S ha picit is úgy érzem, hogy nem, kifutnék belőle messzire.

De hová?

a Zélet

... nem ad meg mindent, amit szeretnék. De sokat ér az, hogy megérthetem: nem jár minden(ből) nekem.
De nehéz ezt leírni! Pedig olyan szépen hangzott, amikor összeállt a fejemben!

Van helyem az életben.

Megvan a helyem.
Beálltam a sorba és ott kiállok majd a helyemért.


Megköszönni. Elbúcsúzni. Elválni. Lezárni. Visszaadni. Otthagyni. Felvenni.

Szavak és mondatok keringenek a fejemben. Érzések, hangulatok.

Szép hétvégém volt.

Ma újra Debrecenben

voltam.

Álmosan mentem, frissen értem haza.

Egy darabka valami a helyére került megint.

Legalábbis ízlelgetem a kimondott szavakat. Remélem meg tudom ismételni majd őket, amikor kell.

Még egy forrást szeretnék felbuzogni látni.
Vagy ahhoz még korán van?

Jó helyen fúrok?

Csonkig ég(n)ek?

Kiolvastam Máraitól az "A gyertyák csonkig égnek" c. regényt. Tegnap este, éjjel, s ma reggel Debrecenig.
Eddig talán soha nem olvastam végig egy ilyen hosszú monológot. Kikerültem, ha ilyennel találkoztam a szövegben, s szememmel a párbeszédeket kerestem. Most azonban nagyon érdekelt az apróbetűs rész is.
Talán mégsem vetem el/meg a Márai könyveket ezután. Premierként a Füves könyv-et olvastam tőle, az valahogy nem jött be/le nekem.

Ma nagyot gondolkodtam Debrecenben, a csoportban, az Élet dolgai felől.
Leírnék sokmindent, terveztem is, hogy miket, de most, hogy felgyűrtem az ingujjmat és nekikezdtem valahogy elszálltak a mondataim.

Időnként örömet okoz az, ha összetalálkozik egy-egy szigetecske a fejemben és szélesedik a látóhatár. Máskor pedig épp ettől ijedek meg. Attól, hogy parttalanok a partok, beláthatatlanok a szárazföldek.

Az Élet nagyon bonyolult és mégis annyira hasonlítanak a szövedékei!

Csak sóhajtozom itt egymagamban. Elfáradok, ha próbálom megérteni a labirintusok logikáját.

Hiába, ez sem új dolog a nap alatt.

Már Salamon is azt mondta, hogy:
"Adtam annakfelette az én elmémet a bölcseségnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme." Prédikátor könyve 1. rész

Macskaregény

Svájci vendéglátóink cicája

Tăvă, kiskorában

Macska, a prágai "Macska-úton"

Csúnya, kiskorában

Polcz Alaine Macskaregény-ét olvasom és annyira, de annyira szeretnék egy cicát, hogy sírok tőle.

Gyerekkorom meghatározó része volt a cica. A cicák. Mindig volt egy legalább, s néha még születetett is.

Enyedről hazautazgatva hétvégenként bepótoltam az egész heti cicaszünetet.

Kolozsvárról már ritkábban jártam haza, s akkor már lassan a Kandúr került a fókuszpontba.

Váradon egy-egy elsuhanó cicát szólítok meg, hivogatok, csodálok. A Kandúr fényképezi őket, megmutatja, ha nem venném észre az utcán, tömbház sarkába, bokrok közé bújva.

Néha a sógor elhozza látogatóba Csúnyát, aki közben nagy lett.

De az más!

Írtam a Mikulásnak:

"Kedves Mikulás! Kérlek hozz nekem egy ragasztópisztolyt és egy Cicát! A pisztollyal összeragasztanám a szívem az agyammal :) S a kezemmel. Meg a számmal. Ragasztanék bele szeretet. Istenit. A cicát simogatni szeretném. Csak úgy."

Én egy cicára, saját, privát, hasamon doromboló, lábamhoz dörgölődő puhaságra vágyom!


S térre. Néha, úgy érzem megfulladok, ha nem nézek ki az ablakon.

Csodanap

Néha, mint ma is, úgy járok, hogy egy egész napi munka után pihentebbnek érzem magam, mint nap kezdetén.

Alig akaródzott ma kibújnom az ágyból. Vagyis a kibújással még valahogy csak-csak megbírkóztam, de amikor a rám váró feladatokra gondoltam, legszívesebben szélnek eredtem volna. De nem volt szél s alapos kifogásom sem, semmim se fájt a lustaságon kívül, ígyhát el kellett indulnom dolgozni.

A lépcsőn rosszul léptem egyet, "félreléptem", fennakadtam a csizmám sarkán, jól megreggyent a bal bokám, s még szinte örültem is, hogy megvan a kifogás és mehetek vissza aludni, olvasni, hogy nem muszáj kilépnem a fagyos télbe. De nagy bajom nem esett, így lebicegtem a megállóig s elvitt a villamos a bordó kalapommal együtt.

[Büszkén viselem a frissenvett kalapom. Jól érzem magam benne. Hazatalált a fejem búbja. Egész nyáron próbálgattam a kalapokat, s Brassóban egymásra találtunk eggyel a hétvégén. :)]

Valahogy eltelt az első óra, nem is olyan rosszul, s aztán az egy órás szent szünet alatt - mivel lekéstem az istentisztelet kezdetét és csak az első ajtó volt nyitva, a felvonulásokat pedig nem szeretem - visszamentem a tanszékre s cseverésztem egy nagyot a babázásból frissenvisszatért titkárnőnkkel. Két évig volt távol, s most, hogy visszajött, keresem, hogy történt-e valami közben, mert hirtelen olyan természetes, hogy ő ül az irodájában!

A második órán kimagyaráztam a lelkemet is, de egyre jobban élveztem, hogy taníthatok. Hogy időnként sikerül eloszlatni egy-egy homályt. Élveztem részesülni a felfedezés örömében.

A tanításból talán a kimondott vagy kimondatlan "ahaM!" felkiáltásokat élvezem leginkább.

A harmadik órámat újra egy sor fejmosással kezdtem - ezzel a csapattal gyakran megesik- , mert nem fér a fejembe, hogy miért nem járnak a drága dijákok órákra, miért nem lehet őket rávenni a munkára, akkor sem, ha vendégtanár van...

Rossz nézni a lesütött szemeket, megbántott lelkeket, zavart tekinteteket. Végülis mindenkinek megvan a saját kis élete, milyen alapon kérek én számon?!

Valahogy kibékültem lassan s utána fél órát magyarázkodtunk... Aszongyák, hogy ki vannak ábrándulva, el vannak bizonytalanodva a sok változástól. Hogy még mindig nem tudják mi lesz, milyen lesz a végső vizsga... Hogy nekik senki nem mondta az elején, hogy a három évre "csak" főiskolai szintű diplomát kapnak. Részben megértem őket. Másrészt minden rossz puskásnak jó kifogása van... Avagy aki tenni akar valamit, az eszközöket keres, nem kifogásokat.

Negyedik órára pedig teli tüdőből fújtam a faktorelemzés titkait.

S így esett, hogy mire vége lett éberebb lettem, mint reggel.

Csoda. Kegyelem. Köszönöm.