Az előbb publisholás közben kidobott a net és elszállt a blogom. S aztán meg egyszercsak asszondja, hogy "your blog published succesfully". Nahát!
2 megjegyzés:
Névtelen
írta...
egyszer csak eszrevettem, hogy megnottek a kezeim es a labaim. tobbe nem fertem bele a jol megszokott ruhakba es helyzetekbe. a vilag ugyanolyan szep es tag volt korulottem, megis valami visszafordithatatlanul megvaltozott bennem... felnottem, s ahogy a konyvekhez sem kellett tobbet szek, s ahogy az atjaronal is elkezdtem kockaztatni, s ahogy a szuleimet is centimeterekkel magam mogott hagytam, a problemak is kozelebb ferkoztek a szivemhez. tudtam, most nekem kell szembeneznem a dolgaimmal, nincs kozvetites, nincs mar ovatos, gondos szuloi valogatas, hogy mit mondjunk meg a gyereknek. csak a meztelen tenyek, amiket nekem kell szavakba onteni... pedig alig beszelek vagy 20 eve. es megis, valaki ugy latta, hogy eleg ez a husz ev, vagy a tizennyolc ev, sot talan az ennel kevesebb is eleg, ahhoz, hogy szarnyra keljunk, es egyre tobbet megtanuljunk a szarnycsapasokrol, a szelid legaramlatban es a viharos szelben… erdekes modon, mindig csak annyira fujt a szel, amennyivel tobbet es jobban kellett feszitsuk az inakat, forditsuk a tollakat. de erre alig most jovok ra, most, mikor mar tul vagyok nehany tapasztalaton, mikor mar elegszer lattam, hogy mindenki igy kezdi tanulni, hogy eleget kapott, hogy elegge szerettek, hogy elegge figyelnek ra, meg akkor is, ha az isteni szeretetnek nem mindig barna es meleg a tekintete, nincs mindig simogato hangja es meleg keze, nem mindig van ideje elkiserni minket egy-egy bevasarlasra… ilyenkor eleg tudni, hogy van, hogy aki van, az van, hogy eljon a perc, amikor valamilyen ujabb helyzetben megleshetjuk a keze nyomat, meglathatjuk ot. eleg hinni, hogyha ott vagyunk, ahol lennunk kell, akkor meglatjuk biztosan, amikor eljon… enelkul pedig soha nem derulhetne ki, hogy husegesek vagyunk hozza, hogy vagyakozunk utana, hogy ertekeljuk, hogy gyonyorkodunk minden egyes talalkozasunkban.
2 megjegyzés:
egyszer csak eszrevettem, hogy megnottek a kezeim es a labaim. tobbe nem fertem bele a jol megszokott ruhakba es helyzetekbe. a vilag ugyanolyan szep es tag volt korulottem, megis valami visszafordithatatlanul megvaltozott bennem...
felnottem, s ahogy a konyvekhez sem kellett tobbet szek, s ahogy az atjaronal is elkezdtem kockaztatni, s ahogy a szuleimet is centimeterekkel magam mogott hagytam, a problemak is kozelebb ferkoztek a szivemhez. tudtam, most nekem kell szembeneznem a dolgaimmal, nincs kozvetites, nincs mar ovatos, gondos szuloi valogatas, hogy mit mondjunk meg a gyereknek. csak a meztelen tenyek, amiket nekem kell szavakba onteni... pedig alig beszelek vagy 20 eve.
es megis, valaki ugy latta, hogy eleg ez a husz ev, vagy a tizennyolc ev, sot talan az ennel kevesebb is eleg, ahhoz, hogy szarnyra keljunk, es egyre tobbet megtanuljunk a szarnycsapasokrol, a szelid legaramlatban es a viharos szelben… erdekes modon, mindig csak annyira fujt a szel, amennyivel tobbet es jobban kellett feszitsuk az inakat, forditsuk a tollakat. de erre alig most jovok ra, most, mikor mar tul vagyok nehany tapasztalaton, mikor mar elegszer lattam, hogy mindenki igy kezdi tanulni, hogy eleget kapott, hogy elegge szerettek, hogy elegge figyelnek ra, meg akkor is, ha az isteni szeretetnek nem mindig barna es meleg a tekintete, nincs mindig simogato hangja es meleg keze, nem mindig van ideje elkiserni minket egy-egy bevasarlasra… ilyenkor eleg tudni, hogy van, hogy aki van, az van, hogy eljon a perc, amikor valamilyen ujabb helyzetben megleshetjuk a keze nyomat, meglathatjuk ot. eleg hinni, hogyha ott vagyunk, ahol lennunk kell, akkor meglatjuk biztosan, amikor eljon… enelkul pedig soha nem derulhetne ki, hogy husegesek vagyunk hozza, hogy vagyakozunk utana, hogy ertekeljuk, hogy gyonyorkodunk minden egyes talalkozasunkban.
Noémi, az egyik grátzia, apátza...
mondjuk az előbbi szövegnek nincs köze a te szövegedhez, de neked adom :) neked is :)
Noémi gr. ap.
Megjegyzés küldése