Világbéke

Rossz kedvében az ember egy csapásra „tárgyszerû” lesz. A dolgok és az emberek a maguk „igazi”, azaz elégtelen fényében mutatkoznak meg elõtte: mivel saját magából árnyékot vetít rá, az egész világ félárnyékba borul. Fordítva, ha jókedvünkben vagyunk, mindent türelemmel szemlélünk. Megbocsátunk. A megbocsátás a jól diszponáltság arca. Amikor a kereszténységgel összefüggésben megbocsátásról beszélünk, nem kell errõl megfeledkeznünk. Elnyerni ama lelki állapotot, amelybõl az erõfeszítés minden fintora nélkül megbocsátás árad, annyi mint kivívni az egyenletes, sugárzó jó kedélyt.

Az igazi keresztény jól diszponált. A hit maga is jól diszponáltság. Egyedül ez óvja meg a megbocsátást attól, ami szüntelenül megtörténhet vele, azaz hogy valami más lesz

belõle: mogorva leereszkedés, kétszínû jólelkûség, egy ideológia édeskés példázata.

De mikor jól diszponált az ember? Amikor szerelmes. Vagy amikor éppen válaszolt egy nehéz kérdésre. Olyannak lenni, mint aki szerelmes, mint aki megértett valamit – talán ez lehetne a jól diszponáltság kulcsa. Persze a hité is.

Andrei Pleşu - Tescani napló

A lüdércek

a sógorfiak, vagy talán Kistarisznya vagy mind együttesen leborították az este a borospoharat épp amikor a borozós, csitt-csatt, csitt-csatt-os résznél tartottam. Szerintem megszomjaztak és ha már kéznél volt a pohár váratlanul belekóstoltak.

A pohár felborult, széttörött és a szilánkokon át kifolyt a bor Kistarisznya betűire.

A széttört poharakban nem marad meg a tartalom.