villámként hasított belém a felismerés, hogy már csak 1 hét van az iskola-kezdésig.
Két hétre számítottam. Két hétre, szabadságról való hazatalálás utáni két hétre, ami alatt összeszedem magam, lelkileg felkészülök az új egyetemi évre, összerakom az órarendet, rendet rakok a szekrényemben és a könyvespolcon, elpakolom a nyári ruhákat és előveszem a tanári szerepem, előcsalogatom a szunnyadó előadót, valahonnan legbelülről.
Marasztalnám még a vakációt, akkor is, ha nem felhőtlen már és gondtalan, mint régen, mint ahogy a halált is késleltetném majd, ha tudnám, hogy közeledik.
Felgyűröm tehát az ingem újját és ma este nekilátok az órarendnek.
(Csak meghallgatom még előtte Kutless-t párszor, benézek a fb-ra, iwiw-re, eszek még egy csésze fagyasztott málnát, felállok, leülök - mondja meg valaki, mire kell nekem az a sok pótcselekvés?!)
