Mindenhonnan az megy, hogy Karácsony, Ünnep közeledik. Jövögetnek az sms-ek, képeslapok, köszöntések jönnek-mennek s vásárolgatom és csomagolom jókedvűen az ajándékokat,igazán örülve annak, hogy szeretteimnek találtam szép meglepiket... Kitakarítottam a lakást, kijavítottam az elmaradt teszteket, olvastam is a héten...S úgy tűnne, hogy ezek együtt azt jelentenék, hogy jól vagyok, alig várom a családi együttlétet, csupa tejföl és fahéj az élet, de az igazság az, hogy egyre inkább elfoszlik a madzag az ujjaim között és míg volt úgy, hogy görcsösen ragaszkodtam az élethez, a holnaphoz, meg mindenhez, ma úgy vagyok, hogy nem találok elég erőt ahhoz, hogy rámosolyogjak arra, akiről úgy tudtam, hogy szeretem, s ha mégis néha sikerül, ott vibrál ezer oldalról, hogy minek? hogy már próbáltam és fájt és különben is soha nem tudok semmivel örömet okozni, hogy mindent csak elrontok, hogy úgy sem értenek meg, hogy kár beszélni, mert ez úgysem visszhangoz majd szavakat, hogy nem érek annyit, hogy valaki kezébe vegyen egy könyvet miattunk, és inkább maradunk a kényelmes némaságban minthogy átciffezzük a berozsdásodott kapcsolatot, közben szétmarnak a bennemrekedt szavak. S ezzel együtt eszembe jut életem minden keserűsége és ez már tényleg leteper és így, meggörnyedten csak egyre mélyebbre zuhanok s bár tudom, hogy valaki fent szeret engem és minden pillanatban ugrásra készen, hogy segítsen összegabalyodott gyermekén, nem tudom hogyan szólítsam meg Őt egyedül, mert ez nemcsak rólam szól, és nem akarok egyedül vigasztalódni, ha utána újra itt kötök ki. S eközben tudom azt is, hogy ezekkel a kitérőkkel szépen leomlik mindaz, ami épülgetett ...
Szóval Karácsony jön. Szeretet, narancs, fahéj és hópehely.
Tanítson meg valaki Élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése