Furcsaságok-nem muszáj elolvasni.

Online naplóba online olvasnivalók illenek. De hova írjam le akkor azt, amikor már semmi értelmét nem látom annak, hogy írjak, hogy gondolkodjam, hogy tervezzek, hogy rajongjak...? Amikor úgy összekutyulódnak a dolgok körülöttem, hogy cseppnyi erőm sincs felkutatni a kezdőszálat? És miért van az, hogy ilyenkor mindent bonyolultnak, nehéznek, értelmetlennek találok és sehogysem értem, hogy miért kell végigjátszanom az egészet? Mert vannak pillanatok, amikor minden akadállyal megküzdenék, fogcsikorgatva, ingujjat felgyűrve, és energiát nem sajnálva, utolsó csepp akaratomig, s amikor úgy érzem, hogy lehet győzni és lehet szépen élni és érdemes is... S aztán egy szó, egy gondolat feledteti a nagy elhatározást és hirtelen minden akarat elpárolog belőlem, az élet összefüggései szétesnek és nincs erőm, nincs akaratom újrabogozni a szálakat. Miért adom fel? És miért tűnik lehetetlennek szépen élni? Értelmesen. Élve a megtanultakat. Milyen játék ez? Újrakezdeni mindig az első szinttől, ha valamit elhibázok? Meddig lehet ezt bírni? Kinek van ennyi türelme hozzám, mikor saját magamról is lemondtam és a sok okos dolog, amikről úgy képzeltem, hogy építőkövekké váltak már bennem romba-dőlten hirdetik, hogy vesztes vagyok? Képtelen vagyok megélni, kamatoztatni napjaimat, kapcsolataimat, az éveket, a lehetőségeket. S mért prédikálom ezek után másnak és magamnak is, hogy harcolni kell mindig tovább? Mert feladnám. Fel, egészen. Komolyan. De aztán valahogy Valaki mégiscsak lendületet lehell zsibbadt zsigereimbe s értelemet ad a rombadőlt kockáknak. Rámkacsint és megmutatja hogyan lehet másvalamit formálni az építőkockákból. Lerakja az alapokat és napsütést rendel, míg építkezem. És azt is megengedi, hogy az esőcseppek lemossák arcomról és szívemről a kétségbeesés porát. Hm. Látni eneged. Láttat. És rámkacsint.