Ha az írás fegyelmezi a gondolatokat, akkor most ez a legjobb dolog, amit tehetek.
Vagy száguldanék.
Pl. kipróbálnám a siklóernyőzést vagy a bándzsidzsámpingot. Fáradtra tekereném az izmaimat. Sebeket kötöznék. Padlót sikálnék.
Vagy valamit, bármit, ami nem az, amivel épp most kell foglalkoznom.
A szavak korlátairól sokan sokféleképpen írtak/énekeltek már. Arról is, hogy pont azok, amelyek épp kellenének nem kerülnek soha elő.
Van úgy, hogy csak keringenek s örvényszerűen magukkal rántanak egy megfoghatatlan és körvonalak nélküli világba.
Pedig meg kell találnom a szavakat. Ki kell mondanom őket, hogy megszűnjön a szédelgés. El kell vágnom a csomót, a bogokat, amelyek a fennakadást okozták.
Ha sikerül szólasszóval összegyűjtenem a szóparipákat, talán befoghatom őket abba a fogatba, amely továbbvisz majd.
Szófogadó szavak és fülek.
Ha megtalálom a szavakat elcsitul a vihar.
Ha kimondom a rettenetet, az elveszíti hatalmát felettem.
Az is meglehet viszont, hogy nem a szavakkal van a baj.
S az is – könnyen - hogy nincs baj, csak eltévedt szavak.
S az is, hogy túl könnyelműen száguldok a szavakkal.
S az is talán, hogy nem veszem komolyan őket.
Szavakkal valóságot teremthetek.
Szavakból várat, otthont, életet, halált, virágot, mosolyt és könnyeket építhetek. Börtönt, falakat vagy ablakot.
A szavak építőkockák és ugrókötelek. Hinták, csúszdák, korlátok és homokozók.
A szavak kötelek. A szavak felszabadíthatnak és megkötözhetnek.
A szavak buborékszerűen szétpukkanthatnak valóságot.
A szavak kergetőznek. S néha bújócskáznak is. Néha láthatatlanok. Néha maszkabált játszanak. Néha makacsok. Néha felvillantják a lényeget.
A szavak ölelnek s ölnek. Simogatnak és szúrnak. Énekelnek és égetnek. Táncolnak és taposnak.
Néha arra jók, hogy a valóságot mutassák meg.
Máskor meg arra, hogy eltakarják a lényeget.
Nehéz, mint egy zsák szó.