Apró csatákat

lehet megnyerni újra és újra.
Nem lehet végleges győzelmeket aratni.
Semmi felett. Sehol. Nekem soha.

Emlékeztetem magam arra, hogy edzőtáborban és valóságos csatatéren vagyok.
Készenlétben, felfegyverkezve, bemelegített izmokkal és lelkesedéssel élek.

Legalábbis így kellene. Legalábbis nem kellene elfelejtenem.


Egyetlen egy befejezett történet van. Az, amikor elhangzott: Elvégeztetett.

A többi nem ilyen.

Arra

jutottam, hogy

nem

mérlegelek,
számolok,
kalkulálok,
kérem számon,
tartom számon,
elemzem tovább,

egyszerűen

csak elengedem,
átadom.

És várom,
remélem,
újra hiszem,
számítok rá.

És folytatom,
minden nap újra meg újra,
elfelejtem,

mintha

nem lenne ott,
jó lenne ott,
lenne ott.

A mólók

az idén tengerparton és szárazon is elém bukkantak.

Állok fölöttük és pörögnek a fejemben, a szívemben az ugrásra bátorító és az ugrást bénító gondolatok és érzések.

A hit,
a bizalom,
a bátorság

lépésével

elrugaszkodni,
ráhagyatkozni,
lépni

kellene.

Mennyi bénító, gyomrot görcsbe rándító gondolat és érzés bugyorog fel!
Mennyi bátorító, szívet simogató, inat csiklandozó igéret és bíztatás!


Úszni, szárnyalni lehetne, ha lépnék.

A fájdalmat,

a hiányt
nem lehet megmagyarázni,
kimondani,
kiszínezni,
átfesteni,
letörölni,
betölteni.

Átadni-átvenni sem lehet.
Nem készülhet róla jegyzőkönyv.

Hiába futok, jön utánam,
hiába lassítok, nem előz meg.

Ott kell maradni, csendben, vele,
míg megérik, beérik,
eloszlik, elfoszlik s felszáll.

Ne sürgess.
Nem sürgetem.

Ne ítélj.

Elég a kegyelem.

Reménykedem.

Mennyi

cél és mennyi esemény keresztezi egymást száguldó perceim pörgésében!
És mennyi rám árasztott kegyelem!

És mennyi kérdés és kétség is van közben! És tenniakarás és lankadás! És kudarc. És erőtlenség. És erő.

S egyre hangosabban hallom, és hiszem is már, hogy nem én adom, nem én tudom, nem én teszem, tervezem, törekszem.
De rendelkezésre állhatok. Félre állhatok az útból. Kinyújthatom a kezem.

Mekkora kegyelem!