Most ugyanazt teszem, mint akkor ilyentájt. Nézem a képeket. Emlékezem.
Az emlékezés margóján vizsgálom a szívem. Nincs, ha keresem sincs benne szomorúság. Megbékélés van. Csend.
De ha kereslek emlékeimben, s közel engedem őket magamhoz, visszavágyom az asztal mellé, ahol Te is ott voltál. És az ölelésed helye is üres. És a meg nem élt/ért élmények, amelyekről úgy gondolom, hogy jó lett volna, ha megtörténnek.
És ma úgy gondolom, hogy megkérdezném néha, hogy Te hogy döntenél.
És jó volna tudni, hogy otthon vagy, amikor megérkezünk.
(Kicsit még mindig felfoghatatlan, hogy nem fogsz.)
A hiányod miatt fáj. Mert különben csend van és megbékélés.
Köszönöm, hogy fájhat, hogy hiányzol s hogy ott vagy az emlékeimben.
