Ingovány

Az előbb még teljes jókedvvel jöttem-mentem, intézgettem olyan dolgokat, amik (már megint!) nem az én feladataim lennének abban a reményben, hogy jót teszek és az sem borított ki, hogy potyára dolgoztam másfél hónapig, de ez a még néhány ilyen posványos dolog már túl sok a gyomromnak.
Mikor lesz már itt rend?
Hogy lehet ezt bírni?

Akkor megy a legjobban...

Naplóba is, meg ide is akkor megy leginkább az írás, ha szomorú vagyok. És mivel az este újra összejött egy adag, most, mielőtt munkához látnék írok róla meg másról is, talán.
Igazi kikapcsolódás volt ez a hétvége: mostanában, a nagy rohanásban egyre csak a követekező percek és napok feladatai hajszolnak s pörgetik a homokszemcséket a homókórámból, de péntek délutántól el is felejtettem azokat a gondokat. Néhány napra papást-mamást játszodtunk, élesben, Bettikével.

Ő Bettike

A huncutka:) Kukucs ...

Néha durci... Mit kell tenni ilyenkor?

A vigasztaló ujjacska

Ha azt mondanám, hogy érdekes volt talán semmit sem mondanék. De azzal sem, ha azt mondom, hogy szép volt vagy nehéz vagy kimerítő vagy nagy kihívás. Mert mindez egyszerre benne volt a pakliban, de mégis csodamódra Valaki nagy-nagy türelmet és leleményességet, szeretetet varázsolt bele a csomagba, így tegnap délután, amikor kisértem az igazi pótszülőkhöz a pöttömkét, csak úgy facsarodott a szívem... Hiányzott. Kérdései, bohóckodásai, magyarázatai, kezecskéje, amint keresi asztali imádságkor Bálint kezét is... Nagyon odafészkelte magát a szívembe ez a gyerek.
Persze, sok kérdés is akad ilyenkor. Ki tudja megmondani, hogy igazán jó-e, hogy három napig szeretettel vettük körül, hogy aztán visszatérve a megszokott környezetébe csak nagyobb legyen a hiány s a vágy ezek után?! Abban a reményben tettük ezt, hogy jót teszünk, s csak reménykedem abban, hogy nem ártunk vele, s nem szántjuk mélyebbre a sebeket. Megijesztett, amikor hallottam, hogy számára mi vagyunk azok, akik az ő kis fejecskéjében a szülőket jelentjük...
Sokféle ok miatt, szinte egy év is eltelt, mióta utoljára láttuk... S még rosszabb tudni, hogy mi minden kimarad napjaiból, s hogy ezeknek milyen következményei lesznek később ... s már látszik is a hiányból sokminden viselkedésében.
Csak az marad, hogy amennyire időnk, energiánk és a körülmények engedik, szeretettel vegyük körül. Talán ránk is bizatott ő, ha már így alakult... De mindenek előtt az Atya gondjaira bízhatom őt, abban a reményben, hogy ha nekünk kell tennünk bármit is vele kapcsolatban, akkor Ő majd értheően figyelmeztet erre.

Szomorú mégsem Bettike miatt vagyok igazán, hanem amiatt, hogy már megint elszúrom a dolgokat a haragommal, sértődésemmel. Mikor már úgy érzem, hogy rendben vannak ezek, akkor nyakamba zúdul egy adag. Fáj, ha megsértenek, fáj, ha szótlanul telnek el a percek, fáj a monotonság, s ha ezek együtt fájnak, akkor kegyetlenül elhallgatok és begubózom én is. Tudom, hogy újra kell kezdeni, meg kell bocsátani, el kell felejteni és újra kell kezdeni, bizakodva mindent. De ez kegyetlenül nehéz.