Sokat gondolkoztam napokban a Királylányos labdákon, amelyek mostanában pattognak barátaim blogjain.
Nem akarok ünneprontó lenni, de nekem furcsa csupahab sztorikat olvasni, amikor bőrömön tapasztalom naponta a kapcsolatok széthullását.
Az a gyanúm, hogy szűrve mesélünk, így esélyt se adva a királylányoknak jó szemüveget választani. Altatunk akkor is, amikor az élettel teli levegő hatására ébredeznének a magány és az összetört álmok görcsétől.
Érthető a ködösítés, eufemizálás kényszere is. A napi gócok oldódnak a torkunkban, egy időre, ha sikerül csillogó szemekkel újraélni a varázslatos kezdetet. Az is lehet, persze, hogy némely kapcsolat valóban annyira mesés, álomszerű. Hála, ha van ilyen is!
De mi van azóta?
S főleg mi van akkor, ha nem ilyen álomszép a kezdet.
Hogyan kell jól folytatni, ha nem így kezdtük? Vagy ha időközben rontottuk el valahol.
És hogyan kell megküzdeni a rutinnal?
A hercegekkel, akik kisfiúk maradtak és nem feleséget, hanem anyát keresnek a társukban. Akik nem tudnak mihez kezdeni családfői szerepükkel, s egyre jobban belebénulnak a kihívásokba.
Akik mióta szédítő mosollyal és mesékkel beparkoltak a szíveinkbe nem mostak fogat, de annál gyakrabban az autót vagy a képernyőt.
Akiket nem érdekel már, hogy mit érzünk, gondolunk, csak az, hogy nyert-e a csapatuk és van-e ebéd ....
Ilyenek s hasonlók dúlnak bennem, s a felháborodás, hogy még mindig altatunk vagy irreális mércéket állítunk.
S csóváljuk a fejünket, ha szétmegy egy-egy igéretesebb kapcsolat is. S maradunk a fejcsóválásnál és kénköves mennykő és pokol tüze emlegetésénél, ha egy-egy atyánk fia-lánya nem bírja tovább kapcsolatának fullasztó áporodottságát.
Hogyan lehet, hogy így elakad a növekedés?!
Hol vannak a Királyok, Királynők?
