Kedden,

a koncerten, újra felfedeztem magamnak Zoránt.

Ezt a dalt,

És ezt,

Meg ezt is:

És a többit is, de élőben lenne jó hallgatni tovább...

Ma-

gány.

Szinte kézzelfoghatóvá tud válni.

“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé.

[...]

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?
Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.” (Pilinszky János)

József Attila: Kiáltunk Istenhez

Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
Hogy fáradságnál hősebb a karunk
S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
Szavunk gyapjúja megpörkölődik
És keserű füstként hordozza a szél,
Mert nem takarózik senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
Hogy legalább a fiaké legyen,
Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
Itt a garasok fénye maradandóbb.
S nem fogad az asztalához senki,
Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
Az égen sem nap - aranytallér ragyog,
A mezőkön kutyatej sem érik.
Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,
Hogy a fájás leperegjen rólunk,
Mint a ludak tolláról a víz,
Hogy végre egyszer megfaraghassuk már
A márványszobrot és a deszkalócát -
Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon
S a vizeken már delelnek a felhők,
Eztán már az árnyak sokasodnak,
Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,
Meghálni lecsukódó szemeid alá.

1923. dec. 13.

Ha kanál is,

kés is kerül a bögre mellé, és a hűtőszekrény sem kong már az ürességtől, s ha az ember lányának vannak barátai, akik átsegítik a magányosság legsötétebb pillanatain, újra szebb a világ, gyönyörűbb a világ és kevesebb a hiba benne.

Főleg, ha a wireless is működik és legalább látszólag karnyújtásnyira van mindenki. Ezzel így talán el lehet lenni egy ideig.

Talán.

Hátha ilyen egyszerű ...

...

Időnként két szó is elég fontos emberek részéről.

Nekem ma elég volt és sokáig elélek vele.

Să ştii.

February Song

És már itt is van Február!

A bankos esemesek juttatják eszembe a hónapok első napját, pedig szóltam már nekik, hogy nem kérek belőlük.

Az első napokat - egy időben úgy döntöttem, hogy megünneplem. Eddig még nem sikerült. Kivéve, ha a mai napot ünnepnek tekintem.

Mint ahogy a szerelem, a megértett és megoldott dolgok felszabadítanak, jókedvre derítenek - tanultam A. Pleşu-tól nemrég. Jutott ebből valami mára is. Ha így definiálom a jókedvet, akkor tulajdonképpen legtöbbször boldog napjaim vannak.

De most nem erről akarok írni.

Hanem csak ezt a februári dalt szeretném megmutatni - mert ez jutott eszembe ma délután.

Where has that old friend gone
Lost in a February song
Tell him it won't be long
Til he opens his eyes, opens his eyes
Where is that simple day
Before colors broke into shades
And how did I ever fade
Into this life, into this life

And I never want to let you down
Forgive me if I slip away
When all that I've known is lost and found
I promise you I, I'll come back to you one day

Morning is waking up
And sometimes it's more than just enough
When all that you need to love
Is in front of your eyes
It's in front of your eyes

And I never want to let you down
Forgive me if I slip away
Sometimes it's hard to find the ground
Cause I keep on falling as I try to get away
From this crazy world

And I never want to let you down
Forgive me if I slip away
When all that I've known is lost and found
I promise you I, I'll come back to you one day

Where has that old friend gone
Lost in a February song
Tell him it won't be long
Til he opens his eyes
Opens his eyes

Josh Groban - February song

Szép februárt mindenkinek!

Pink Martini - Elohai N'tzor

Hallgatom, újra és újra ezt az Andinál látott imát. Hallgatom, míg meghallom, míg megértem, míg szívből ki tudom mondani és míg meghallgattatik.

O God, keep my tongue from evil and my lips from deceit.

Help me to be silent in the face of derision, humble in the presence of all.

Open my heart to Your Torah.

May the words of my mouth and the meditations of my heart be acceptable to You, Eternal One, my Rock and my Redeemer.

Világbéke

Rossz kedvében az ember egy csapásra „tárgyszerû” lesz. A dolgok és az emberek a maguk „igazi”, azaz elégtelen fényében mutatkoznak meg elõtte: mivel saját magából árnyékot vetít rá, az egész világ félárnyékba borul. Fordítva, ha jókedvünkben vagyunk, mindent türelemmel szemlélünk. Megbocsátunk. A megbocsátás a jól diszponáltság arca. Amikor a kereszténységgel összefüggésben megbocsátásról beszélünk, nem kell errõl megfeledkeznünk. Elnyerni ama lelki állapotot, amelybõl az erõfeszítés minden fintora nélkül megbocsátás árad, annyi mint kivívni az egyenletes, sugárzó jó kedélyt.

Az igazi keresztény jól diszponált. A hit maga is jól diszponáltság. Egyedül ez óvja meg a megbocsátást attól, ami szüntelenül megtörténhet vele, azaz hogy valami más lesz

belõle: mogorva leereszkedés, kétszínû jólelkûség, egy ideológia édeskés példázata.

De mikor jól diszponált az ember? Amikor szerelmes. Vagy amikor éppen válaszolt egy nehéz kérdésre. Olyannak lenni, mint aki szerelmes, mint aki megértett valamit – talán ez lehetne a jól diszponáltság kulcsa. Persze a hité is.

Andrei Pleşu - Tescani napló

Ma este,

amikor egy gyász-megemlékezés végén felnéztem az égboltra, miközben az urnából szórták szét a hamvakat, szitált az eső és hihetetlenül szépséges lila volt felettem a világ, pedig este volt már és szitált az eső és szétszórták az urnából a hamvakat.

Talán ilyen volt:

Kettő

Kettő. Év.

Még mindig. Még mindig nem. Már igen.

Szívtipró

filmet néztünk ma este.

Ha nevetni és sírni is szeretnétek, meg kell nézni!

Bizonyos

dolgokkal kapcsolatosan újra meg újra döntést kell hozni.

Újra. Újra. Újra.

Még mindig

van illata az adventi koszorúnak. Ha elég csendben vagyok, még érzem, még elbódít, még ünnepet varázsol körém.

Mit

lehet mondani, amikor semmit nem lehet mondani?

Csaba t. szavaival

".... A mozgásban lévő Istennek szolgája vagyok. És mint a gyermekkorod játékában, a szaladó gyermek, szeretnélek életadó simogatással megérinteni, hogy életed legyen, és te is mozgásba lendülj, hogy merj magadba fordulva álmokat látni, és azokat társakat keresve bátran megvalósítani. Megtapasztalni azt, hogy milyen csodálatos társa lenni a világot, tiszta, szép vágyaid által beléd irt irányban tovább teremtő Istennek. Krisztus, Isten reális válasza volt az emberiség évezredes adventjére. Jézus léte örök válasz, nem csak a megannyi miértre, hogyanra, hanem a te alapvető örök kérdéseire is. Az élő hit, az erőt adó remény válságban van, és persze ez újabb és újabb politikai, gazdasági kríziseket szül. Hogyan tovább? Hiszem, hogy a világ megannyi kérdésére a válasz benned van, te magad vagy a válasz, melyeket a benned feszülő tiszta vágyakban, álmokban találhatsz meg. A kérdés az, hogy mersz-e magadba nézni, mered kimondani, megfogalmazni a végtelen utáni tiszta sóvárgásaidat? Mered félrelökni, a kufár, csak a vagyonukat halmozni akaró kereskedők csillogó reklámjait, és kimondani mindazt miért érdemes élned, dolgoznod, meghalnod? Mered alázatos partnerségben Istennel tovább teremteni ezt a szép világot? Mersz a gondolkodó, kereső embertársaid sorába állni, hogy te is akár egyetlen dallammal gazdagabbá tedd magadat, és társaidat? Mersz a holnapban nézni, és talán milliók által, a csendes adventi imában kértekre, Isten símogató válasza lenni?

Karácsony van! Mersz szeretetből mások számára megtestesülni? Újból útra kelni? Mosolyogva az emberek kérdéseire, kéréseire, megnyugtató válasz lenni?

Egyetlen dolgot kívánok az új esztendőbe: Merj ezekre a kérdésekre bátran IGENT mondani!"

Idén az advent

számomra két, vasárnap este meggyújtott gyertyalobogásban, és a karácsonyi ajándékok kigondolása-vásárlása-készítése és csomagolása közben volt a leginkább jelenvaló.

Szeretem karácsony előtt azt a pár napot, amikor halmozódnak az ajándékok, majd elkezdhetem becsomagolgatni őket.

Nem tudom, hogy örülnek-e majd a megajándékozottak, de nekem nagy öröm volt előkészíteni a meglepetéseket. S ha nem örülnének is, az sem keserítene most nagyon el. Azt hiszem sokkal jobban tudtam örülni ajándékozásra való készülés közben, mint akkor, amikor én kapok ajándékot.

Jobb adni, mint kapni, de kapni néha nehezebb. (Simon András nagyon szépen ír erről a Kapni néha nehezebb c. írásában - Szeretetközelben, 2004)

Ákos pedig így énekli:

Nincsen más, csak a hit és a dac,

A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz.

Igen. A dac is, a hit is marad, ha továbbadom.

És az öröm is. És kapni nehezebb.

Rose of Bethlehem - Selah

Ez is gyönyörű!

The Promise - Michal W. Smith

When Christ Comes

by Max Lucado

If a cluster of us summarized our emotions regarding the return of Christ in one word—what words would we hear? What word would you use?

Discomfort? Likely a popular choice. You’ve been told your mistakes will be revealed. You’ve been told your secrets will be made known. Books will be opened, and names will be read. You know God is holy. You know you are not. How could the thought of his return bring anything but discomfort?

Besides, there are all those phrases—“the mark of the beast,” “the Antichrist,” and “the battle of Armageddon.” And what about “the wars and rumors of wars”? And what was that the fellow said on TV? “Avoid all phone numbers with the digits 666.” And that magazine article disclosing the new senator as the Antichrist? Discomforting, to say the least.

Or perhaps discomfort is not your word of choice. Denial might be more accurate. (Or maybe it’s by denial that you deal with the discomfort?) Ambiguity is not a pleasant roommate. We prefer answers and explanations, and the end of time seems short on both. Consequently, you opt not to think about it. Why consider what you can’t explain? If he comes, fine. If not, fine. But I’m going to bed. I have to work tomorrow.

Or how about this word—disappointment? This one may surprise you, unless you’ve felt it; then you’ll relate. Who would feel disappointment at the thought of Christ’s coming? A mother-to-be might—she wants to hold her baby. An engaged couple might—they want to be married. A soldier stationed overseas might—he wants to go home before he goes home.

This trio is just a sampling of the many emotions stirred by the thought of Christ’s return. Others might be obsessed. (These are the folks with the charts and codes and you-better-believe-it prophecies.) Panic. (“Sell everything and head to the hills!”)

I wonder what God would want us to feel. It’s not hard to find the answer. Jesus said it plainly in John 14: “Don’t let your hearts be troubled. Trust in God, and trust in me. . . . I will come back and take you to be with me” (vv. 1, 3). It’s a simple scenario. The Father has gone away for a while. But he will return. And until then, he wants his children to be at peace.

I want the same for my three daughters.

I left them last night so I could get away and finish this book. With a kiss and a hug, I walked out the door and promised to return. Did I want to leave them? No. But this book needed some work, and the publisher needed a manuscript, so here I am—in a hideaway—pounding a computer keyboard. We have accepted the fact that a time of separation is necessary to finish the job.

While we are apart, do I want them to feel discomfort? Do I want them dreading my return? No.

What about denial? Would I be pleased to hear that they have removed my picture from the mantel and my plate from the table and are refusing to discuss my arrival? I don’t think so.

How about disappointment? “Oh, I hope Daddy doesn’t come before Friday night—I really want to go to that slumber party.” Am I such a fuddy-dud dad that my coming will spoil the fun?

Well, perhaps I am. But God isn’t. And, if he has his way with us, thoughts of his return won’t disappoint his children. He, too, is away from his family. He, too, has promised to return. He isn’t writing a book, but he is writing history. My daughters don’t understand all the intricacies of my task; we don’t understand all the details of his. But our job in the meantime? Trust. Soon the final chapter will be crafted and he’ll appear at the door. But until then Jesus says: “Don’t let your hearts be troubled. Trust in God, and trust in me.”

This is the desire of God.

Az álmok

néha meglepetésszerűen valóra válnak!

Pont tegnap meséltem egy kollegámnak, útközben, hogy mennyire hiányzanak a meghitt, nevetős baráti találkozások és este máris betoppantak hozzánk barátok és nemcsak jókedvet hoztak, hanem pisztáciát és fagyasztott málnát is. Utóbbi a top favorit gyümölcsöm az idén és örökké.